Csurka díszsírhelye

Én nem hiszek az 56-os forradalom “tisztaságában”.

Igazi tiszta forradalmak alig-alig fordultak elő a történelemben.

56 egy félbemaradt forradalom volt, a Vörös Hadsereg eltiporta.

Valóban botrányos, hogy Csurka az 56-os parcellában került eltemetésre, de nem hiszem, hogy ott, mint besúgó egyedül lenne.

Börtönévek, szabadulás utáni beilleszkedési nehézségek vagy egy felcsillantott karrier lehetősége mind-mind alkalmas idő volt a beszervezésre.

Nyilván akadtak még mások, akik megroppantak a Kádári konszolidáció alatt.

Csurka egy huszáros taktikai lépéssel megelőzte a lelepleződést. (Drámaíró volt.) Önmaga fedte fel, valószinüleg csak a történet egy részét.

A tömegreakció az általános megbocsátás volt. Szerintem nem is ez volt a fő bűne.

Fő bűne az antiszemita közbeszéd meghonosítása volt a kiépülő magyar demokráciába.

Tulajdonképpen drámába illő momentum, hogy épp amikor a demokráciát temetjük, akkor ő díszsírhelyet kaphatott.

A történet számomra jelképes erejű.

Tadeusz Grynbaum Úr emlékére

Két első emlékem van.

Az egyik mikor egy mezőre kiterített takarón ülök, mellettem egy pöttyös labda. A labda feltehetőleg piros. Akkoriban a labdák pirosak voltak. A fényképek pedig fekete-fehérek.

Ez az emlék feltehetően hamis. Nem a helyzetre emlékszem, hanem a fényképre. Annyit mutogatták nekem: Látod ez te vagy, hogy ma sem tudom eldönteni emlékszem-e a jelenetre vagy csak a fényképre.

Se a fénykép, se mező nincs meg. A fénykép elkallódott, a piros labda valószínüleg kilyukadt és kidobták. A mező helyén egy orvosi rendelő épült.

A másik emlék valódi, ha homályos is. Mivel nehezen jártam, el tudtak volna kisérni a saját lábamon is az óvodába, de gyorsabb volt ha egy kiskocsin tolnak.

Mikor a Gaál József utcáról befordultunk a Pethényi közbe, az egyik házból majdnem mindig kijött egy farkaskutya. Megszagolt, megnyalogatott. Szerettem azt a kutyát. Ha valamiért nem jött hiányoltam.

Volt egy rövid idő gyerekkoromban, mikor féltem a kutyáktól, de rövid ideig tartott.

Már felnőtt koromban aztán kutyás lettem.

Nagyon kevés élőlénytől tanultam annyit, mint attól a kutyától.

Nyugodj békében Tádé.

Birodalmi márka

Zsigovits kikerekezett a térre. Négy keréken. Az ismert közlekedési eszközt saját két kezével hajtotta. Erőltetett menetben jó fél óráig tartott, amíg a Teleki térről a Zsinagóga elé ért.

Tavasszal és ősszel később indult. De nyáron, ha jó idő volt már 8-kor. Mire odaért, már ott voltak a turisták a gyönyörű 19. századi Dohány utcai Zsinagóga előtt.

Kiválasztott egy központi helyett a buszok megállóhelye és a Templom főbejárata között. Kalapját szerényen az ölébe helyezte.

Bele-bele dobáltak a turisták egy egy pénz darabot, nagy néha papírpénzt. Forintot, dollárt, eurót, de sok másfajta pénzt is a világ minden tájáról. Legjobban a forintnak örült. Annak a felváltásával nem kellett bajlódni.

A kalapból a pénzt időnként a zsebébe tette. Nem kell hogy lássák az újonnan jöttek, hogy mennyit szedett össze addig.

Estére holt fáradtan ért haza. De nem állta meg, hogy még aznap ne vegye számba a napi bevételt. Kívülről fújta az összes árfolyamot. Rubel, ausztrál dollár, mindegyiket. Szorzott, osztott, összeadott. Kockás papíron számolt.

20 %-ot hagyott meg magának a többit az asszonynak adta. Ebből éltek.

Egyik este egy különös pénzdarabot talált. Észre se vette napközben. forgatta, izlelgette az érmét. Először egy sas tünt a szemébe, a másik oldalon egy egyes szám. Kicsit már rosszul látott. Felvette a szemüvegét: Most már világosan látta. Az egyik csavaros eszű turista egy 1 birodalmi márkást ajándékozott neki.

Nem sokat gondolkozott. Külön rakta az érmét, kiszámolta az aznapi bevételt. Egész jó nap volt – mondta az asszonynak.

Megvacsorázott és lefeküdt.

Gyorsan mély álomba merült. Mindig jó alvó volt.

Meghalt O. V.

A Hóhányok és Hasbeszélők Polgári Egyesülete mély fájdalommal tudatja, hogy szeretett vezetőjük: O. V. hosszú fájdalmas betegség után elhunyt. Nem bírta tovább meggyötört szíve a hazudozást és nagyotmondást. Elméje elborult, néha-néha magához téríthető, egyre ritkábban.

“A lélek kész, de a test erőtlen.”

Halála erkölcsi és politikai természetű, fizikailag tovább él, beszél, gyárat látogat, időnként Brüsszelbe vagy más országokba utazik.

Így temetéséről később gondoskodunk.

Drága halottunk lelki üdvéért a Központi HóHaPó Szentélyben naponta 11-kor imádkozunk.

Híveinket arra kérjük, mindig emlékezzenek rá: Van feltámadás. Bár ez szeretett Vezetőnk O. V. esetében nem valószínű.

Legyen neki könnyű a gumiszoba.

TBC

Nem volt már fiatal, de korához képest jó egészségi állapotban volt. Szívós akaratos asszony volt. 78 évet élt.

Szüleink dolgoztak. A háztartást nem ő vezette, arra volt “személyzet”. A cseléd szót ki nem ejtettük, ilyesmit a szocializmusban szentségtörés lett volna mondani, pedig nekünk volt cselédünk. Mindig volt “háztartási alkalmazott”.

Nagymama “csak” irányította a családot, a gyerekeket. Stoppolta rendületlenül a zoknikat. Küzdött a leszakadt gombokkal, hasadt gyerekruhákkal. Próbálta csillapítani azt a káoszt és hangzavart, amit 6 gyerek, kiknek a szülei kora reggeltő késő estig távol voltak, okozott.

Lárma, sokszor éles veszekedés, edények törése, ajtócsapkodás, sírás, kiabálás.

Neki egy hangos szava nem volt. Elég volt egy pillantás, egy kérdő tekintet.

Egy héten kétszer, orvosi tanácsra uszodába vitt. A Lukácsba. Mert az volt viszonylag közel. Ült a padon és fiatalkorára gondolt. Gyakran emlegette, hogy egyszer a Nemzeti Bank bálján Imrédyvel táncolt. “Fess ember volt.” Ült platánok alatt, amelyekkel talán egyidős volt. És türelmesen várta, amíg hajlandó vagyok kijönni a vízből.

Nem tudom megvannak-e még a Lukácsban a platánok. Sok-sok éve nem jártam ott.

Abban az évben nyaraltam utoljára Fenyvesen. Balatonfenyves akkor egy csendes félig falu, félig nyaralóhely volt. Hatalmas telkekkel nagyrészt háború előtti házakkal. Zárt közösség, mindenki mindenkit ismert.

Jött Budapestről a távirat, nagymamát baleset érte.

Fiatal asszony korában TBC-és volt. Egy nagypolgári család kitagadott gyermeke volt. “Rangon alul” ment férjhez. Ezt apja sosem bocsátotta meg neki. Nem kapott örökrészt. Nagypapa, aki születésem előtt meghalt, bizonytalan egzisztencia volt az elbeszélések szerint. Apósának aki “köz- és váltó ügyvéd” a Nemzeti Bank jogtanácsosa volt nem felelt meg vejül. Nagy szegénységben éltek.

A TBC-ből kigyógyult. Akkor az orvos azt mondta neki, mindennap sétáljon, legyen legalább egy órát szabad levegőn. Nagymama ezt az orvosi tanácsot negyven évig teljesítette. Egy ilyen sétáról hazajövet érte a baleset. 78 éves korban combnyaktörést kapni tudjuk mit jelent.

Én vonatra ültem azonnal és feljöttem Pestre. Még meg tudtam látogatni a Kórházban. Megműtötték, látszólag jól volt. De szavakban már búcsúzott. Nyugdíjából megmaradt 50 forintjáról úgy rendelkezett, hogy az legyen az enyém. Pár nap múlva meghalt. Az ötven forintot megkaptam.

Senki más nem örökölt utána. Az az 50 Ft, volt minden vagyona.

Felfedezés

Egy kellemetlen szomszédságunk volt sok évig.

Mogorva udvariatlan férfiak tömegszállása volt a melletünk levő lakás. Köszönni sem köszöntek vissza. Egyik másik narkósnak tünt.

Azt se lehetett pontosan tudni, ki lakik ott, ki csak látogató.

A lakás tulajdonosa évek óta Amerikában él. A bérlőket itthon élő szülei toborozzák. Nem nagyon válogatósak.

A jó sors úgy hozta, hogy ez a kellemetlen szomszédság megszünt. Egykori jelenlétükre csak a lépcsőházban szétszórt részükre címzett banki levelek emlékeztetnek.

Az új bérlők diákok, egy testvérpár. Két fiú. Szinte alig lehet látni őket, hangjukat sem hallani.

Mikor az első hó leesett, még iskolakezdés elött, fiam ment ki nagy örömmel eltakarítani a gangról. Izgatottan jött be a lakásba. Magassarkú cipő nyomait vélte felfedezni a gangon.

– Apu!

– Anyú!

– Magassarkú cipő! – Súgdosta, mutogatta.

Valamit megint felfedezett az életből. 13 éves korban ez elég gyakori.

Nem kellett neki különösebb magyarázat, de azért mégiscsak mondani kellett valamit.

– Így van ez, a nők éjszaka jönnek – mondtam kissé fölényes mosollyal.

Pedig azt kellett volna mondanom: Bizony a nők éjszaka jöttek.

Valamikor régen.

(2007)

Egy kissvábhegyi villa

A villát nagymamám testvére építtette a 20-as években (1920).

A kicsiny utcának egyik első háza volt. Akkor öten lakták. A házaspár, 2 nagyobb fiú gyerek és az anyós. (Réges-rég halott mind.)

4 lakás volt benne meg mosókonyha és kazánház. A kor divatos tervezője Árkay Aladár tervezte, mint több más házat is a környéken, a Kissvábhegy oldalában. Végtelenül csendes környék volt, zsákutca. Éjszaka a kb. 1 km.-re levő villamos végállomáson forduló szerelvény kerekeinek csikorgása fel hallatszott a hegyoldalig.

Itt nevelkedtem és éltem huszonegynéhány éves koromig. Nagy telkeken álló komoly villák voltak a környéken, néhány gyümölcsös, rengeteg bekeritetlen telek, “rét”. Télen nyáron a legkülönbözőbb gyermeki szórakozásra alkalmas terület. Ezeket a 60-as évektől kezdődően fokozatosan beépítették.

Az utca végében volt a Fogas első állomása: a János Kórház. A síneken keresztül menve értük el a “várost”. Ott volt a közért, ott jártak a buszok, a villamosok. Ott volt a trafik, újságos, miegymás.
A Fogassíneken átjárni csak gyalogosan lehetett ez jótékonyan zárta el lakónegyedünket a városi nyüzsgéstől, az átmenőforgalomtól.

Zárt környék volt, a háború előtti jómódú középosztály lakta. Munkásember, fizikai dolgozó alig akadt ott. Azok is döntően az 50-es évek társbérletesítésével kerültek oda. Mindenki-mindenkit ismert. Tudták ki párttag, ki nem. Számon tartották ki jár Templomba. Ki, kivel, hányszor, talán még azt is hogyan.

A háború után “betelepülőket” nehezen fogadták be. A régi lakók, a “törzsökös” Kissvábhegyiek között volt egy ki nem mondott, de jól tapintható összetartozás.

A házat a 40-es végén természetesen államosították. Nagymama testvére, Klári néni, az egykori tulaj révén kerültünk ide az 56-os forradalom után. Szüleimnek akkor már 3 gyereke volt, nővérem, bátyám és én. Később még 3 született. Hatan vagyunk még mindannyian élünk. Szétszóródtunk, ha nem is a nagyvilágba, de Budapest legkülönbözőbb részeibe. Egyikünk Németországban él.

Anyánk meghalt, Apánk félig meddig kitagadott bennünket. Öreg, beteg ember. A testvérek között szorosabb-lazább kapcsolatok vannak. Nem egyforma a viszony mindegyikőjükkel, de haragban nem vagyunk. A család évente általában egyszer jön össze. A régi házat Klári néni unokája visszavásárolta a bentlakóktól. (Mint emlékezetes az állam a Rendszerváltás után a bérlőknek adta el a korábban államosított lakásokat is.) Szépen rendbe van hozva. Amit legutóbb hallottam róla az az, hogy félig-meddig üres. Ő jól menő üzletember, sokáig külföldön élt, nem ott lakik. Özvegy édesanyja és feleségének szülei laktak ott egy ideig. Rég nem hallottam felőlük. Évek óta tervezem, hogy meglátogatom az “utcánkat”, talán idén erőt veszek magamon.

Nehezen mozdulok ki otthonról, egyedül csak itt a Dob utca környékén mozgok, távolabbra csak kísérővel megyek. Kínos is lenne esetleg régi ismerőssel találkozni. Nagyon el tudnak egymástól távolodni az emberek. Meg egy picit fáj a régi emlék.

Mi minden történt az alatt a harminc év alatt, mióta nem lakom ott.

Szerelmek szakítások.

Halottak.

Házasság, gyerek.

Családi viszály és kibékülés.

Eltűnt barátok.

Egy eltűnt világ.

A gyerekkor, az ifjúság.

Hitek, remények, csalódások.

Betegség.

A múlt.

Pofátlanság

December 9-e van. 57 éves vagyok (betöltöttem), rokkantnyugdíjas sok-sok éve. Munkaképességem 0%. Itthon ülök, kimozdulni csak nagy ritkán tudok, azt is inkább csak kisérővel, itt a közvetlen környéken.

Olvasgatok, rádiót hallgatok, tévét nézek, internetezem. Néha írok valamit, többek között olvasói leveleket.

Ülök a számítógép előtt, elfáradok az ülésben, lefekszem, szunyókálok. Ha feleségem éjszaka dolgozik, megetetem a macskát. Szeretnék egy kutyát, hogy ne legyek egyedül egész nap, de mivel feleségem egészségügyi dolgozó, mikor ügyel, nem lenne megoldott a sétáltatása, erre már képtelen lennék.

Novemberben még levelet kaptam, nem is tudom kitől, talán Orbán Úrtól, hogy visszamenőleg 1/2 százalékkal kiegészítik a nyugdíjamat. Meg is kaptam decemberben visszamenőleg pár ezer forintot az egész évre.

Olvasgatom az ujságokat, természetesen interneten. Szivesebben olvasnám ugyan jófajta zizegő papirokon, de erre már nem telik. Természetesen kiemelten olvastam a megváltozó nyugdíjtörvényeket.
Annyi egyértelművé vált, hogy 1-e óta nem vagyok nyugdíjas. Nem tudom mit jelent ez pontosan, gyanítom rosszat. Ami még kiderült, hogy valami pénz jár nekem ezután is. De hogy kitől, mennyi, mikor? – az már nem.

Nem szeretek hivatalos leveleket kapni, azt hiszem ezzel a többség így van. De hogy egy ilyen változás után nem akadt senkinek sem 100 forintja, hogy világosan és egyszerűen tájékoztasson a rám, és
gondolom sok ezrekre, tízezrekre vonatkozó változásokról, azt felháborítónak tartom.

Talán nem túlzás: POFÁTLANSÁGNAK.

Amikor én még kissrác voltam

Villamos járt a Rákóczi úton, átadták az Erzsébet-hidat, állítólag besúgók ültek a templomokban, hogy feljegyezzék ki jár oda, sok szülő nem merte beiratni a gyerekeit hittanra. 2-3-4 gyerek is volt egy családban és a legtöbbnek csak egy apukája és anyukája volt. A kisgyerekeknek elmagyarázták, hogy sok hazugságot tanítanak az iskolában csak erről nem szabad beszélni. Nem szabadott szidni a “rendszert”, a kommunistákat, a Szovjetuniót és Kádárt. Rákosit már halkan lehetett. Nehéz, egyeseknek lehetetlen volt útlevelet kapni, nem volt Nescafé, banán, gyümölcsjoghurt, vasárnap még kenyér se A Népstadionban rendszeresen teltház volt, a színházakba nem lehetett jegyet kapni mert felvásárolták a szocialista brigádok. Rendszeresen ülésezett az üzemi háromszög, pontosan jártak az utcai órák, éveket kellett várni telefonra, lakás- és gépkocsi-kiutalásra, a társbérlő halálára. Dallamosak voltak a táncdalok. nem volt miniszoknya, a fiatalok nem tegezhették a felnőtteket. az iskolákban nem szabadott a diákoknak dohányozni. Nem volt papírzsebkendő, a Párt megszabta, hogy mi a helyes a művészetben, irodalomban, zenében, stb . . . Az iskolai ünnepségeken mozgalmi dalokat énekeltünk, köztük a Szovjetúnió és Franciaország himnuszát. Leányok és férjezetlen nők csak ritkán szültek gyermeket, házasságkötés előtt csak nagyon ritkán költöztek össze a párok. A legjobb autó a Moszkvics és a Volga volt A magyar válogatott könnyeden bejutott a világbajnokságra, Londonban Albert gólkirály volt. Hirtelen ennyi jutott eszembe.
Amikor én még kissrác voltam nem ez volt a kedvenc slágerem, mert ez későbbi.

Körút

 

 

Sör, mozi, könyvtár, sör, lottozó, sör, könyvtár, mozi, sör, a lottózó és a könyvtár ritkábban, a sör meg a mozi hetente 2-3-szor. Állandóan moziban ültem, szinte válogatás nélkül habzsoltam a filmeket. Fellini, Wajda, Antonioni, Bergman, Truffaut. Jancsó, Rényi Tamás, Fábry, Makk Károly, Sándor Pál, Szabó István, csak így kapásból. csupa-csupa vénember, ha nem épp hulla. Az Igéret Földje, Menyegző, Minden eladó, A csatorna, Tájkép csata után (ez tananyag is volt), Igy jöttem, A harangok Rómába mentek, Oldás és kötés, Szegénylegények, Fényes szelek, Bacsó Péter, Kovács András, sorolni se tudom. filmek, rendezők kusza sora. Tűzoltó utca 25, Szerelmesfilm, Budapesti álmok, Apa, 149 perc a Befejezetlen mondatból, Pál utcai fiúk, 8 és fél, Satyricon, Pasolini, Máté evangéliuma, Canterbury mesék, Salo, pár nap kéne hogy csak egy részét összeszedjem. Kocsma (sör, vermut, konyak), könyvtár, mozi, kocsma, könyvtár, kocsma, mozi, kocsma. 17-18 éves voltam, este regények, rengeteg vers, buli, rock-beat-koncert ritkábban. gyönyörű-keserves romlásom kezdete. egy “ajándék” érettségi a jónevű budai gimnáziumtól, jólelkű osztályfönököm, béke vele, hathatós közbenjárására.