Egy kissvábhegyi villa

A villát nagymamám testvére építtette a 20-as években (1920).

A kicsiny utcának egyik első háza volt. Akkor öten lakták. A házaspár, 2 nagyobb fiú gyerek és az anyós. (Réges-rég halott mind.)

4 lakás volt benne meg mosókonyha és kazánház. A kor divatos tervezője Árkay Aladár tervezte, mint több más házat is a környéken, a Kissvábhegy oldalában. Végtelenül csendes környék volt, zsákutca. Éjszaka a kb. 1 km.-re levő villamos végállomáson forduló szerelvény kerekeinek csikorgása fel hallatszott a hegyoldalig.

Itt nevelkedtem és éltem huszonegynéhány éves koromig. Nagy telkeken álló komoly villák voltak a környéken, néhány gyümölcsös, rengeteg bekeritetlen telek, “rét”. Télen nyáron a legkülönbözőbb gyermeki szórakozásra alkalmas terület. Ezeket a 60-as évektől kezdődően fokozatosan beépítették.

Az utca végében volt a Fogas első állomása: a János Kórház. A síneken keresztül menve értük el a “várost”. Ott volt a közért, ott jártak a buszok, a villamosok. Ott volt a trafik, újságos, miegymás.
A Fogassíneken átjárni csak gyalogosan lehetett ez jótékonyan zárta el lakónegyedünket a városi nyüzsgéstől, az átmenőforgalomtól.

Zárt környék volt, a háború előtti jómódú középosztály lakta. Munkásember, fizikai dolgozó alig akadt ott. Azok is döntően az 50-es évek társbérletesítésével kerültek oda. Mindenki-mindenkit ismert. Tudták ki párttag, ki nem. Számon tartották ki jár Templomba. Ki, kivel, hányszor, talán még azt is hogyan.

A háború után “betelepülőket” nehezen fogadták be. A régi lakók, a “törzsökös” Kissvábhegyiek között volt egy ki nem mondott, de jól tapintható összetartozás.

A házat a 40-es végén természetesen államosították. Nagymama testvére, Klári néni, az egykori tulaj révén kerültünk ide az 56-os forradalom után. Szüleimnek akkor már 3 gyereke volt, nővérem, bátyám és én. Később még 3 született. Hatan vagyunk még mindannyian élünk. Szétszóródtunk, ha nem is a nagyvilágba, de Budapest legkülönbözőbb részeibe. Egyikünk Németországban él.

Anyánk meghalt, Apánk félig meddig kitagadott bennünket. Öreg, beteg ember. A testvérek között szorosabb-lazább kapcsolatok vannak. Nem egyforma a viszony mindegyikőjükkel, de haragban nem vagyunk. A család évente általában egyszer jön össze. A régi házat Klári néni unokája visszavásárolta a bentlakóktól. (Mint emlékezetes az állam a Rendszerváltás után a bérlőknek adta el a korábban államosított lakásokat is.) Szépen rendbe van hozva. Amit legutóbb hallottam róla az az, hogy félig-meddig üres. Ő jól menő üzletember, sokáig külföldön élt, nem ott lakik. Özvegy édesanyja és feleségének szülei laktak ott egy ideig. Rég nem hallottam felőlük. Évek óta tervezem, hogy meglátogatom az “utcánkat”, talán idén erőt veszek magamon.

Nehezen mozdulok ki otthonról, egyedül csak itt a Dob utca környékén mozgok, távolabbra csak kísérővel megyek. Kínos is lenne esetleg régi ismerőssel találkozni. Nagyon el tudnak egymástól távolodni az emberek. Meg egy picit fáj a régi emlék.

Mi minden történt az alatt a harminc év alatt, mióta nem lakom ott.

Szerelmek szakítások.

Halottak.

Házasság, gyerek.

Családi viszály és kibékülés.

Eltűnt barátok.

Egy eltűnt világ.

A gyerekkor, az ifjúság.

Hitek, remények, csalódások.

Betegség.

A múlt.

Reklámok

Az ottfelejtett pénztárca

Akkori törzshelyemen, a Moszkva téri Gombában ittam. Nem aznap este, minden este. Annyi pénzt mindig szereztem, amennyi pont arra az estére kellett. Evvel általában nem volt gondom. Jól kerestem. Anyám is kisegített, ha kellett. A Statisztikai Hivataltól a Moszkva térig 2 megálló. Ha nagyon sürgős volt (az ital) akkor gyalog mentem és útközben megittam a Mártírok útján (Margit kőrüt) található számtalan vendéglátó helyek egyikén, egy két sört.

A Moszkva téri Gombában, ma azt hiszem játékterem, az volt a kényelmetlen, hogy nem lehetett leülni. Viszont törzsvendég voltam, méreg erős kávét főztek nekem és bármit megtehetettem.

(Meg is tettem)

2-3 esetleg 4 ilyen méreg erős kávét ittam meg, bele öntve a fél deci rumot. Ez azért ütös koktél, bárki kipróbálhatja. Portoriconak hívták a rumot, 60 fokos volt.És olcsó, mert a Gomba olcsó hely volt.

Ám üzemzavarok mindig lehetnek, egyik este előbb elfogyott a pénzem. Amint azon morfondíroztam, hogy miből fogok aznap berúgni, észrevettem, hogy a velem szemben álló társaság egyik tagja lazán kidobta a brifkóját a pultra. Vastag brifkó volt. A fiatalember, mai szemmel fiatal, mert valójában idősebb lehetett valamivel nálam, feltűnően jól öltözött volt. Ebből is következtettem a pénztárca tartalmára.

Iszogattak beszélgettek. Én italomat feltűnő lassan fogyasztottam, az utolsó adag nehezen fogy. Esti terveimet, a szokásos berugást képzeletemben már összekötöttem a pénztárca sorsával.

És valóban, a fiatalemberek előbb távoztak, a brifkó maradt. Ilyenkor nincs idő gondolkodásra. Ősz volt vagy tavasz nem tudom. Hűvös, esős idő volt.

A pénztárcát, tartalmát nem ismertem, kiskabátomon belül, a hónom alá szorítottam és gyors léptekkel elindultam kifelé.

A Moszkva tér közepén jártam, mikor utolértek. Viszamehettek a Gombába és valaki nyílván látta, valószínüleg a személyzet egyik tagja, hogy hová lett a tárca. Ha két társa le nem fogja a tulajt, lehet hogy ott helyben nyomorékra rugdos.

Régi történet, nem is tudom miről jutott eszembe.

Utazásaim Kent grófságban.

Kamaszkoromban nekem ez volt az élvezetek csúcsa. 30 Ft. körül volt. Egy magyar cigi, ma már nem is létező márkák, 4-5-6 Ft. volt.

Valahonnan pénzt szereztem, sokszor loptam is anyám táskájából vagy iskolaszerekre kértem, amire nem volt szükségem, sosem ellenőrízték, hogy megvettem-e. Máskor levittem a tejesüvegeket, azért “sok” pénzt adtak.

Külföldi cigarettát nem lehetett akárhol venni, voltak kijelölt “Trafik”-ok, hivatalosan dohánybolt volt a neve. Előkelőbb vendéglátóhelyeken is árulták őket. Máshol csak magyar cigaretta volt vagy “baráti országokból” származó import. Kuba, Egyiptom, Bulgária. Szovjet cigaretta, pedig a “legfőbb” barát a Szovjetunió volt, nem nagyon volt. Be lehetett szerezni ugyan, de közönséges trafikban nem tartottak. Méreg erősek voltak.

A harmadik fő lelőhelye a “nyugati” cigarettáknak a maszek trafikok voltak. Ez csempészárú volt és általában “pult alatt” árulták. De ne gondolja senki, hogy a határon át csempészték. Voltak kijelölt boltok, ahol valutáért vásárolhatott az, akinek “hivatalos” valutája volt. Ezek voltak a “diplomata bolt”-ok.

A – mondjuk arab ország – “diplomatája, vagy valaki aki engedéllyel hozta haza külföldön keresett jövedelmét, besétált egy sporttáskával a Váci utcai boltba és telerakatta Marlboroval, Kenttel, stb. Aztán elment a megbízható maszek ismerőséhez és leadta az árut. Gondolom jól keresett rajta mindkettőjük.

Ott tartottam, hogy egy ilyen ünnepnapon, mikor megvolt a pénz és az elhatározás, gondosan felöltöztem, szertartásosan lesétáltam a Moszkva téri gombába. Annak az egyik vége trafik volt. Alapos mérlegelés és kirakatnézegetés után megvásároltam a “nemes bagó”-t.

Minden ismerősöm ezen röhögött, hogy a nyugati cigarettákat “nemes bagó”-nak hívtam.

Nem tartott soká az élvezet, egész este, boldog-boldogtalannak azt kinálgattam. Jó ha nekem a 20 szálból 6-8 szál jutott. De grófnak éreztem magam

Megyek Apókához

Egyszer az öregasszonyok is meghalnak, bármennyire is örökéletűnek tűnnek.
Kiesik kezükből a csésze. Megáll tű.
Vagy elkisérik a szomszédok a temetőbe, vagy a pap reverendáját magányosan lengeti a szél a nyitott sír mellett. Esetleg ott van a Tanács illetékes ügyintézője, ha állami a temetés.
Állami temetés a legnagyobbaknak és a legkisebbeknek jár.
A legnagyobbakén tömeg tolong, felcicomázott fekete lovak vontatják a koporsót. Gyászhuszárok tisztelegnek a sírnál.
A legkisebbeknek, akiknek még annyi pénzük se maradt, hogy a temetés kiteljék belőle, a temetésén senki sincs vagy alig valaki.
De a legtöbbnek ott van a borítékban a pénz a fiókban. A temetési ruha a polcon, gondosan kimosva, kivasalva.
Nem lehetnek hó végén olyan bajban, hogy ahhoz a pénzhez hozzányúljanak. Az ő életük már a halálra készülődés. Hosszú készülődés. Sokszor tíz-húsz év.
Előre megveszik a sírhelyet, elintézik a papot. Tisztesen éltek, tisztesen akarnak távozni is ebből a világból.
Közben piacra járnak, kotyvasztanak valamit otthon. Tesznek-vesznek,a régi semmire se használt tárgyakkal szöszmötölnek. Mosolyogva köszönnek a szomszédnak, locsolják virágaikat. Macskát etetnek. Kiülnek a napra. El-el szunyókálnak a fotelben. Rég elmúlt vagy soha meg se történt dolgokon ábrándoznak.
Van amelyikük misére jár, pár fillér még a perselybe is jut.
Élnek. Emlékeznek. Vagy már azt se.
Teszik a dolgukat gépiesen mégis lélekkel.
1 napra, 1 hétre terveznek.

*

“Ha megélem, jövő héten kimegyek a piacra, főzök egy kis káposztát.”
“Ha megélem”, ha nem: “Megyek Apókához.”
Mindig így mondta Nagyanyám: “Megyek Apókához!”
25 évig várt a pillanatra.
Egy csehszlovák turista hozta meg neki a Megváltást, egy Skoda. 20 métert repült. Még egy hétig élt.
Ment Apókához.