Tadeusz Grynbaum Úr emlékére

Két első emlékem van.

Az egyik mikor egy mezőre kiterített takarón ülök, mellettem egy pöttyös labda. A labda feltehetőleg piros. Akkoriban a labdák pirosak voltak. A fényképek pedig fekete-fehérek.

Ez az emlék feltehetően hamis. Nem a helyzetre emlékszem, hanem a fényképre. Annyit mutogatták nekem: Látod ez te vagy, hogy ma sem tudom eldönteni emlékszem-e a jelenetre vagy csak a fényképre.

Se a fénykép, se mező nincs meg. A fénykép elkallódott, a piros labda valószínüleg kilyukadt és kidobták. A mező helyén egy orvosi rendelő épült.

A másik emlék valódi, ha homályos is. Mivel nehezen jártam, el tudtak volna kisérni a saját lábamon is az óvodába, de gyorsabb volt ha egy kiskocsin tolnak.

Mikor a Gaál József utcáról befordultunk a Pethényi közbe, az egyik házból majdnem mindig kijött egy farkaskutya. Megszagolt, megnyalogatott. Szerettem azt a kutyát. Ha valamiért nem jött hiányoltam.

Volt egy rövid idő gyerekkoromban, mikor féltem a kutyáktól, de rövid ideig tartott.

Már felnőtt koromban aztán kutyás lettem.

Nagyon kevés élőlénytől tanultam annyit, mint attól a kutyától.

Nyugodj békében Tádé.

Reklámok

TBC

Nem volt már fiatal, de korához képest jó egészségi állapotban volt. Szívós akaratos asszony volt. 78 évet élt.

Szüleink dolgoztak. A háztartást nem ő vezette, arra volt “személyzet”. A cseléd szót ki nem ejtettük, ilyesmit a szocializmusban szentségtörés lett volna mondani, pedig nekünk volt cselédünk. Mindig volt “háztartási alkalmazott”.

Nagymama “csak” irányította a családot, a gyerekeket. Stoppolta rendületlenül a zoknikat. Küzdött a leszakadt gombokkal, hasadt gyerekruhákkal. Próbálta csillapítani azt a káoszt és hangzavart, amit 6 gyerek, kiknek a szülei kora reggeltő késő estig távol voltak, okozott.

Lárma, sokszor éles veszekedés, edények törése, ajtócsapkodás, sírás, kiabálás.

Neki egy hangos szava nem volt. Elég volt egy pillantás, egy kérdő tekintet.

Egy héten kétszer, orvosi tanácsra uszodába vitt. A Lukácsba. Mert az volt viszonylag közel. Ült a padon és fiatalkorára gondolt. Gyakran emlegette, hogy egyszer a Nemzeti Bank bálján Imrédyvel táncolt. “Fess ember volt.” Ült platánok alatt, amelyekkel talán egyidős volt. És türelmesen várta, amíg hajlandó vagyok kijönni a vízből.

Nem tudom megvannak-e még a Lukácsban a platánok. Sok-sok éve nem jártam ott.

Abban az évben nyaraltam utoljára Fenyvesen. Balatonfenyves akkor egy csendes félig falu, félig nyaralóhely volt. Hatalmas telkekkel nagyrészt háború előtti házakkal. Zárt közösség, mindenki mindenkit ismert.

Jött Budapestről a távirat, nagymamát baleset érte.

Fiatal asszony korában TBC-és volt. Egy nagypolgári család kitagadott gyermeke volt. “Rangon alul” ment férjhez. Ezt apja sosem bocsátotta meg neki. Nem kapott örökrészt. Nagypapa, aki születésem előtt meghalt, bizonytalan egzisztencia volt az elbeszélések szerint. Apósának aki “köz- és váltó ügyvéd” a Nemzeti Bank jogtanácsosa volt nem felelt meg vejül. Nagy szegénységben éltek.

A TBC-ből kigyógyult. Akkor az orvos azt mondta neki, mindennap sétáljon, legyen legalább egy órát szabad levegőn. Nagymama ezt az orvosi tanácsot negyven évig teljesítette. Egy ilyen sétáról hazajövet érte a baleset. 78 éves korban combnyaktörést kapni tudjuk mit jelent.

Én vonatra ültem azonnal és feljöttem Pestre. Még meg tudtam látogatni a Kórházban. Megműtötték, látszólag jól volt. De szavakban már búcsúzott. Nyugdíjából megmaradt 50 forintjáról úgy rendelkezett, hogy az legyen az enyém. Pár nap múlva meghalt. Az ötven forintot megkaptam.

Senki más nem örökölt utána. Az az 50 Ft, volt minden vagyona.