Hol van az Apu?

32 éves volt. egy hét, egy 5 éves, és egy 16 hónapos gyereke volt. A legkisebbik lány. Zsoltika már iskolába járt. Semmit se tudott az apjukról. Néha megjelent, valami pénzt adott, Hol többet, hol kevesebbet. Sose eleget.
Valahogy megéltek. Hosstess volt egy irodaházban. Németül, angolul gügyögött valamit. Pont amennyit kellett.
Reggel bevitte Erzsikét a bölcsibe, Lajcsit az oviba. Szerencsére egy épületben volt a kettő. A szomszédban pedig az iskola. Azt a pár métert Zsoltika már egyedül tette meg. Még megvárta a sarkon amíg a kisfiú belép az iskola kapuján és felszállt a buszra.
Büszke is volt Zsoltika, hogy már egyedül jár iskolába. Szépen rajzolt, makogva már olvasni is tudott. Az írás még nem ment neki.
A munkahelyén egész nap idegen emberekkel beszélt, útbaigazította őket. És mosolygott, mosolygott, . . . Ez volt a feladata.
Este a gyerekeket a Nagymama hozta haza. Megvacsoráztak. Még játszottak egy kicsit. Ekkor már könyebben ment a mosolygás. Bár halálosan fáradt volt.
Mikor végre lefektette őket, elmosogatott, lefeküdt ő is. Még háttérzajnak bekapcsolta a tévét és elaludt.
Egyik este Zsoltika csacsogás közben megkérdezte: Hol van Apu? Tényleg nem tudta ő sem. Mit válaszoljon? Szomorú lett. Eszébe jutott régi életük. “Mikor még együtt volt a család.” Mintha ezer éve lett volna. Pedig egész jól indult. Aztán ital, nők, játékgép. Egy perc alatt omlott ösze minden. Elváltak. Igaz össze se voltak házasodva. De mit számít a papír.
– Hol van Apu? – ismételte meg Zsoltika.
– Elment! – hangzott a kurta a válasz.
– Végleg?
– Végleg.
Többet Zsoltika sose kérdezte az apját. De mintha az az önfeledt vidámság eltűnt volna az arcáról, mikor azt mondta: “Én már egyedül járok iskolába.”
Megvacsoráztak, a gyerekek lefeküdtek, mint máskor.
Aznap volt fizetés, maga elé tette a befizetendő csekkeket és számolni kezdte. Nem fogott az agya, fáradt volt, zsongott a gondolatoktól. Harmadszorra sikerült rendesen összeadni.
Az összeget kétszer aláhúzta. “Bizony nem sok marad e hónapra sem” – gondolta. Nagyot sóhajtott. Egy könnycsepp jelent meg a szeme alján. Kitörölte.
Aznap tévé nélkül aludt el.

Reklámok

Megyek Apókához

Egyszer az öregasszonyok is meghalnak, bármennyire is örökéletűnek tűnnek.
Kiesik kezükből a csésze. Megáll tű.
Vagy elkisérik a szomszédok a temetőbe, vagy a pap reverendáját magányosan lengeti a szél a nyitott sír mellett. Esetleg ott van a Tanács illetékes ügyintézője, ha állami a temetés.
Állami temetés a legnagyobbaknak és a legkisebbeknek jár.
A legnagyobbakén tömeg tolong, felcicomázott fekete lovak vontatják a koporsót. Gyászhuszárok tisztelegnek a sírnál.
A legkisebbeknek, akiknek még annyi pénzük se maradt, hogy a temetés kiteljék belőle, a temetésén senki sincs vagy alig valaki.
De a legtöbbnek ott van a borítékban a pénz a fiókban. A temetési ruha a polcon, gondosan kimosva, kivasalva.
Nem lehetnek hó végén olyan bajban, hogy ahhoz a pénzhez hozzányúljanak. Az ő életük már a halálra készülődés. Hosszú készülődés. Sokszor tíz-húsz év.
Előre megveszik a sírhelyet, elintézik a papot. Tisztesen éltek, tisztesen akarnak távozni is ebből a világból.
Közben piacra járnak, kotyvasztanak valamit otthon. Tesznek-vesznek,a régi semmire se használt tárgyakkal szöszmötölnek. Mosolyogva köszönnek a szomszédnak, locsolják virágaikat. Macskát etetnek. Kiülnek a napra. El-el szunyókálnak a fotelben. Rég elmúlt vagy soha meg se történt dolgokon ábrándoznak.
Van amelyikük misére jár, pár fillér még a perselybe is jut.
Élnek. Emlékeznek. Vagy már azt se.
Teszik a dolgukat gépiesen mégis lélekkel.
1 napra, 1 hétre terveznek.

*

“Ha megélem, jövő héten kimegyek a piacra, főzök egy kis káposztát.”
“Ha megélem”, ha nem: “Megyek Apókához.”
Mindig így mondta Nagyanyám: “Megyek Apókához!”
25 évig várt a pillanatra.
Egy csehszlovák turista hozta meg neki a Megváltást, egy Skoda. 20 métert repült. Még egy hétig élt.
Ment Apókához.

Babot ettem

Nézzük a spájzot.

Élelem egy hétre, kávé egy hónapra elég. Cigaretta egy-két hét, gyufa egy hónap-6 hétre elegendő. Öngyújtó egy évre. Kenyeret itthon is tudok sütni, ha van villany vagy gáz. Víz ? Nem tudom hogy lesz-e. Mosdás nélkül még megvan az ember, de főzni, inni ?

Gáz nélkül fűteni se tudok. Meleg ruha, pokróc van.

Könyv egy életre. Ujság ? Csak a friss értékes, bár van sok régi a lomtárban. Internet! – ha van ?

Templom szóba se jöhet, fiam sem mehet az iskolába.

Feleségem, mint egészségügyis nyilván beköltözik a Kórházba.

A Kormány néha majd közleményt ad ki, időnként fegyverszünetet hírdetnek. Majd jönnek a lajtoskocsik, talán akad aki a vízet felhozza. Lift nyílván nem lesz.

Az ellenzék hallgat, meghírdeti saját bojkottját.

Fegyveresek igazoltatnak. Karszalagok, csákok szaporodnak.

Az ENSZ felszólítja a feleket a fegyvernyugvásra.

Humanitárius katasztrófát jelentenek a hírügynökségek.

Párizs, Berlin, New York. A lapok címoldalán leszünk. Fotó rengeteg.

Kéregető magyar gyerek a fegyverropogásban.

Kenyeret osztanak a Blaha Lujza téren.

Önkéntes Polgárőrségre felhívó plakátok !

Rosszat álmodtam. Babot ettem.


Vodka

Csatakos, havas járdán lépdelt. Lépteiben lendület volt és ritmus. Meg egy liter bor, amit még indulás elött lecsorgatott a torkán.
Mindennap így indult a napja.
Ébredés, kávé, cigaretta bor. Sok kávé, sok cigaretta, sok bor. Közben lefürdött, felöltözködött. Gatya, bor. Trikó, cigaretta. Nadrág, kávé. Cipő bor. Ing cigaretta. Sapka, bor. valahogy így. Keservesek voltak a reggelek. Amíg a nikotin, alkohol és koffein szintje beállt egy már elviselhető szintre.
Első útja a Vak Egérbe vezetett. Ez volt az egyik törzshelye. Innen indult vándorútjára és ha korán végzett, itt is fejezte be. “Korán”. Este tízkor zárt a Vak Egér. Ha addig nem ivott “eleget”, akkor elindult az éjszakába.
Mocskos egy társaság volt a Vak Egér, mocskos volt maga a kocsma is. 100 méter a kapujuktól. Ki se kerülhette. De nem is akarta. Ez volt a második otthona. Mindenkit ismert, mindenki ismerte.
Utána le a Moszkva térre. Újság, kávé a Kispostásban. Sör. Presszóban a bor drága. Meg nincs is meg az a dohos, pállott szaga, mint egy kocsmában. Amit megszokott.
Vissza a Vak Egérbe. Dél vagy 1 óra. Addigra összegyűlt a törzsközönség. Volt kivel dumálni. Fröccsök garmadája, egy-egy konyak, snóbli. cigaretta. Amíg meg nem unta. Akkor hazavitt egy, de inkább két öveg bort. Legyen másnap reggelre. Kicsit olvasott, megivott egy kávét. Ha hajtotta a szenvedély újabb körre indult.
Vakegér és be a városba. Hajnóczy, Hatcsöcsü. Vagy át pestre. A belső részen minden kocsmát ismert. Ezt már a szeszély döntötte el, melyikbe indul.
Évek teltek így. Közben megnősült. Gyermeke született. Többször majdnem elvált. Üvöltözött a feleségével, néha a gyerekével is. Ezt ritkán. Elvonókúrákra járt, majd újra inni kezdett. Elmúlt az ifjúság. Megroppant az egészség. De ő csak ivott, ivott.
Később áttért a töményre. És áttért arra, hogy otthon, egyedül igyon. Vodka, vegyes-gyümölcspálinka, sliwowitz. A Vak Egér bezárt, különben is rég elköltöztek onnan. Akkoriban tréfásan azt szokta mondani: Egy üveg szilvapálinkát temessenek mellé.
Elkezdett Templomba járni. Oda is sokszor ment részegen. Aztán már oda se ment. Tél volt, hideg volt. Kerülte az embereket. Egyre ritkábban ivott. Otthon ült, Blogot írt. Néha egy-egy olyasmit, amit novellának is szoktak nevezni. A csatakos, havas járdáktól rettegett. A lendület, a ritmus már hiányzott a lépteiből.

Mr. Tot

A bácsi az ágyban feküdt. 7 éve. A néni gondozta. 52 éve voltak házasok. Fiatalságuk gondtalanul, talán boldogan is, telt. Egyetlen gyerekük született. Ügyvéd Amerikában.

Gordon, mert most már így hívják, Gordon Tot, évente egyszer jött látogatóba. Ajándékokat hozott meg pénzt. Bőségesen gondoskodott idős szüleiről. Néha még a feleségét is elhozta. A “kislány”, a bácsi mindig így hívta: “kislány”, helyes asszonyka volt. Pár szót gügyögött magyarul.

Azon az egy héten Gordon néha elvitte anyját cukrászdába. Vagy színházba mentek. A programot mindig a fiú intézte. Addig a kislány vigyázott a “bácsira”. Szavak nem kellettek, egész jól megértették egymást. Pohár vizet kért, ágytálat. A kacsát ki kellett üríteni, stb. Néha kiültette a fotelbe, természetfilmeket néztek. Ahhoz nem kellett nyelvtudás.

A néni nagy vacsorákat rendezett, ha a fia otthon volt. Gabika szerette a mama főztjét. Bár mehettek volna vendéglőbe is, a néni nem akarta otthagyni a bácsit egyedül a legkisebb időre sem.

A közös étkezéseknél a bácsi, a szomszédoknak Tóth bácsi, elemében volt. Régi történeteket mesélt, jóízűen evett. Még egy pohárka bort is megivott. Élvezettel tekintgetett a fiára, aki lám, a nagy Amerikában jól menő ügyvéd lett.

Tóth Úr, Gábor volt ő is akárcsak eredetileg a fia, világ életében szegény ember volt. Portás volt egy nagy gyárban 39 évig. Szerényen élt a Tóth család, de nem voltak nagy igényű emberek. Szóval Gábor bácsi és Ica néni soha nem gondolhatott volna rá, hogy fiúkat taníttassák.

De a fiú nagyon jó eszű volt és szeretett is tanulni. Sokat tanakodott a házaspár, hogy mi legyen, hogy legyen. Szerették volna, ha legalább az egyetlen fiúk, a kis Gabika, viszi valamire. Tóth Úrnak jutott eszébe az ötlet. A kanadai unokatestvére ha jön, megpedzegeti előtte a témát. Nem volt gazdag ember Steven Tóth, de mindene megvolt. Volt Torontóban egy jó hírű fűszerüzlete. Szépen éltek Helene-nel. Csak gyerekük nem akaródzott lenni, pedig mindent megpróbáltak.

S valóban, mikor egyszer Pisti látogatóban volt Ilonkával Pesten, megbeszélték, hogy Gábor túrista útlevelet kér, ők küldik a repülőjegyet és Gabi nem jön haza, kint marad. Neveléséről taníttatásáról Pisti gondoskodik.

Így is lett. Mikor eljött az ideje, Gábor kiutazott és nem jött vissza. Utána sok-sok évig nem látták, hangját se gyakran hallották bár időnként telefonált. Legfőképpen levélben érintkeztek, meg fényképeket küldtek egymásnak.

A disszidálás után, mert akkor ezt így hívták vagy hivatalosan “visszatérés megtagadása” Tóth Urat behívták a Pártbizottságra, kérdezgették. Tóth Úr csak hümmögött, tekintgetett jobbra-balra. Ezt ismételgette.

– “Nem tudja, mi történhetett a fiával.”
– “Neki nem említette, hogy kinn akarna maradni.”
– “Nem is gondolta volna róla, hogy ilyesmit tesz.”

Tóth Úr azt hitte kirúgják a munkahelyéről, mehet utcát söpörni, de nem bánta volna azt sem. A fiából úriember lesz. Ez járt a fejében. De nem rúgták ki, bár párttagságát felfüggesztették, továbbra is ülhetett a portásfülkében. Ugyanolyan öntudatosan őrködött a népgazdasági vagyon érintetlensége fölött, mint azelőtt. De most már tudta, a fia viszi valamire.

Most is már hetek óta várták Gabit. Nem jött a szájukra a Gordon, bár a kislány csak így hívta. És mindig egy kicsit felkapta a fejét, ha ők Gabinak szólították. Neki meg az nem jött a szájára.

Evelyn a sok tucat fényképen szereplő lány közül az egyetlen volt, akit Gabi feleségül vett pár éve. Úgy hírlik télen szülni fog. Tóth néni azt is tudta, hogy lány lesz, de ezt nem mondta meg a bácsinak, nehogy elkeserítse. Tóth Úr hallani sem akart, csak fiúról.

Végre eljött a nagy nap. Gabi már a repülőtérről telefonált, hogy megérkeztek. Rendkívüli izgalom szállt a házaspárra. “Itt van a fiúk, itt van ismét.”

Ica néninek háromszor is ágytálat kellett hoznia Tóth úrnak. Idegességében megindult a hasa, majd szomjúság gyötörte. De már szólt is a kertvárosi kapu csengője. Hatalmas bőröndökkel, gyönyörű csokor virággal érkezett Mr. és Mrs. Tót. Addigra Ica néninek sikerült nagy nehezen a “papát” kiültetni a fotelbe.

A szokásosnál is önfeledtebben telt az egy hét a családban, amíg Gordon és a “kislány”, most már asszony, ott volt. Éva néni az utolsó napra időzítette a nagy lakomát. Húsleves, kacsasült, bejgli. Kompótot is elővett a spájzból. Rá is akarta erőltetni Evelynre, hogy vigyenek egy pár üveg befőttet haza. Csak nehezen értette meg, hogy ilyesmit már a repülőre se engednének fel. A kiadós vacsora után az idős házaspár kimerülten feküdt le, a fiatalok még a kis szobában készülődtek a másnapi tovább utazásra. Az Adriára mentek nyaralni.

Csendesen teltek a napok az idős házaspárnál. Gabi megmondta, jövőre nem biztos hogy tudják vállalni az utat a kisbabával, valószínüleg sehova se mennek.

A néni el volt foglalva reggeltől estig. Bevásárlás, takarítás, főzés, mosdatás. Az asszony ragaszkodott hozzá, hogy minden nap főtt ételt adjon az urának. Estére holt fáradtan került ágyban. A bácsi szunyókált, felébredt, szunyókált, felébredt, kicsit rádiót hallgatott, ismét elszunyókált. Olvasni már nem nagyon tudott, rossz volt a szeme, meg nem is nagyon érdekelte már semmi. Teltek a napok, mint máskor.

A legnehezebb nap a Péntek volt. Ilyenkor ment a néni a pár utcával arrébb levő piacra. Hiába volt közel az a piac, csak eltelt másfél óra, néha kettő is, amig mindent kőrbe járt, kiválogatott.

Szuszogva tette meg azt a pár lépcsőt, ami a kaputól a ház bejáratáig vezetett. Sietősen pakolta le a konyhában a nehéz szatyrokat. Első útja a hálóba vezetett. Ahogy belépett, még körül se nézett, rossz érzése támadt. Teljes csend volt. Nem hallotta a bácsi jellegzetese harákoló-szuszogó lélekzetvételét. A bácsi tekintete merev volt, homlokán verejtékcseppek. Álla leesett szeme fennakadt. Közelebb ment, hogy meggyőződjön arról, amit már úgyis tudott. A bácsi nem lélegzett, pulzusa sem volt. Megfogta a homlokát, már kezdett kihűlni.

Kiment a nappaliba, rágyújtott egy cigarettára, megitta a reggel félbehagyott kávéját, nagyot sóhajtott.

7 éve először fordult elő, hogy nem tudta mi a dolga.

Zöldbabfözelék

Juliska néni elhatározta, hogy babfözeléket főz aznap. Zöldbabfőzeléket. Az ura nagyon szerette. Fasírttal.
Korán kelt, döcögösen készült el. Korán ért a piacra. A troli tele volt ugyanolyan szatyros, gurulóskocsis vénasszonyokkal, mint ő is volt.
70 év súlya nyomta lelkét, ropogtatta csontjait. De ő csak mosolygott a világra, ahogy egész életében. Nincs semmi ebben a rongyos életben, semmi, amin bosszankodni érdemes lenne. – gondolta magában. Amit magában nem tudott elrendezni, azt Vasárnaponként megbeszélte az Örökkévalóval, a szagosmisén. Ott ült minden héten az első sorban. Megnyugtatták a fények. Az ő Templomába, ahová járt, még valódi gyertyákat használtak. Megnyugtatta a zene, a tömjén, a pap monoton beszéde.
Előszőr kőrbejárt a piacon. Hagyma, darált hús, bab, petrezselyem. Kőrbejárt, de még nem vásárolt semmit. Felmérte a felhozatalt. Kofáknál szeretett vásárolni, voltak állandó üzletfelei, akiktől rendszeresen vett. Húst se lehet akárhol venni. A hús kényes áru.
Bizony fölfelé a trolira már nehezebbnek tűnt az a két lépcső, a teli szatyorral. Pedig mi kell kettejüknek, két öreg embernek. Kicsit zihált a tüdeje, térde is reszketősre fogta a lépteket. A lépcsőfordulóban, az elsőn laktak, megszusszant egy kicsit. A bejárat előtt lerakta a szatyrot, sokáig babrált a kulcsokkal.
Ahogy lerakta az előszobában a terhét, már érezte a frissen lefőtt kávé illatát, meg  az  “öreg” sivarjának füstjét.
– Meg vagy még. – szólt be a konyhába. –

Szervusz Juliskám. Vizes a szivar, amit legutóbb hoztál! – felelte az “öreg”.
Kizavarta a férjét a konyhából, nem szerette, ha van még valaki benn, mikor főz:

Mars  innen vénség – mondta. Majd hozzátette: Csak tudnám minek él még az ilyen öreg ember.

Évődött.

40 év alatt soha egy hangos szó el nem hangzott köztük.

Fogel utolsó napja

Fogel néha kiment sétálni az otthonból. Mindig csak délelőtt, mikor még józan volt. Soha nem tett meg nagyobb utat, minthogy körüljárta a háztömböt és rögtön vissza is ment.
Egyszer gondolt egyet és elgyalogolt két megállóra, a kocsmáig. Tudott erről a kocsmáról, de még sosem járt benne.
Kocsmaszagra vágyott. Kocsmaszagra, kocsmazajra, kocsmai hangulatra. Vissza a régi időkbe mikor még fiatal és egészséges volt. Fiatal korában naponta járt kocsmába. Sokszor az egész napot ott töltötte. Nem akart ő kocsmázni, pláne nem hosszabb időt ott tölteni. Hiszen ebédre ott kellett lennie az otthonba. Kikért egy féldecit, kisérővel (1 dl. szóda) meg egy korsó sört és beállt a sarokba a pult mellé, ahogy régen is mindig szokta. Bekapta a féldecit, lehajtotta a kísérőt és elkezdte kortyolgatni a sört. Lassan, megfontoltan. Ki akarta élvezni a frissen csapolt sör minden kortyát. A kocsmai hangulat minden pillanatát.
Rövidesen beszédbe is elegyedett a mellette a pultot támasztó középkorú férfival. Kocsmában idegenekkel beszélgetni megszokott, majdnem kötelező. Folyt a szó, fogyott az ital. Majd az idegen hozott ki egy “kört”. Majd ő is visszahívta egy italra. Ez volt az utolsó “majdnem tiszta” pillanata. Ittas volt már jócskán.
Pedig csak érezni akarta a régi kocsmai hangulatot.
Fél óra múlva a sarkon feküdt a járdaszélen. Egy mentőorvos vizsgálgatta.
Mikor ugyanis a csapos észrevette, hogy vendége többet ivott a kelleténél, odaszólt  két markos legénynek, mindkettő törzsvendég, hogy vigyék ki az “urat”. Azok kikisérték a kocsmából, elvonszoltak a sarokig, majd magára hagyták.
Ott esett össze. A járókelők hívták ki a mentőket, akik már csak a halál beálltát tudták megálapítani. Egy fekete fóliával letakarták és a közben kiérkező rendőrjárőr őrízetére bízták. Ő várta meg, míg a halottszállítók kiérkeznek.
Így telt Fogel utolsó napja.