A bácsi az ágyban feküdt. 7 éve. A néni gondozta. 52 éve voltak házasok. Fiatalságuk gondtalanul, talán boldogan is, telt. Egyetlen gyerekük született. Ügyvéd Amerikában.
Gordon, mert most már így hívják, Gordon Tot, évente egyszer jött látogatóba. Ajándékokat hozott meg pénzt. Bőségesen gondoskodott idős szüleiről. Néha még a feleségét is elhozta. A “kislány”, a bácsi mindig így hívta: “kislány”, helyes asszonyka volt. Pár szót gügyögött magyarul.
Azon az egy héten Gordon néha elvitte anyját cukrászdába. Vagy színházba mentek. A programot mindig a fiú intézte. Addig a kislány vigyázott a “bácsira”. Szavak nem kellettek, egész jól megértették egymást. Pohár vizet kért, ágytálat. A kacsát ki kellett üríteni, stb. Néha kiültette a fotelbe, természetfilmeket néztek. Ahhoz nem kellett nyelvtudás.
A néni nagy vacsorákat rendezett, ha a fia otthon volt. Gabika szerette a mama főztjét. Bár mehettek volna vendéglőbe is, a néni nem akarta otthagyni a bácsit egyedül a legkisebb időre sem.
A közös étkezéseknél a bácsi, a szomszédoknak Tóth bácsi, elemében volt. Régi történeteket mesélt, jóízűen evett. Még egy pohárka bort is megivott. Élvezettel tekintgetett a fiára, aki lám, a nagy Amerikában jól menő ügyvéd lett.
Tóth Úr, Gábor volt ő is akárcsak eredetileg a fia, világ életében szegény ember volt. Portás volt egy nagy gyárban 39 évig. Szerényen élt a Tóth család, de nem voltak nagy igényű emberek. Szóval Gábor bácsi és Ica néni soha nem gondolhatott volna rá, hogy fiúkat taníttassák.
De a fiú nagyon jó eszű volt és szeretett is tanulni. Sokat tanakodott a házaspár, hogy mi legyen, hogy legyen. Szerették volna, ha legalább az egyetlen fiúk, a kis Gabika, viszi valamire. Tóth Úrnak jutott eszébe az ötlet. A kanadai unokatestvére ha jön, megpedzegeti előtte a témát. Nem volt gazdag ember Steven Tóth, de mindene megvolt. Volt Torontóban egy jó hírű fűszerüzlete. Szépen éltek Helene-nel. Csak gyerekük nem akaródzott lenni, pedig mindent megpróbáltak.
S valóban, mikor egyszer Pisti látogatóban volt Ilonkával Pesten, megbeszélték, hogy Gábor túrista útlevelet kér, ők küldik a repülőjegyet és Gabi nem jön haza, kint marad. Neveléséről taníttatásáról Pisti gondoskodik.
Így is lett. Mikor eljött az ideje, Gábor kiutazott és nem jött vissza. Utána sok-sok évig nem látták, hangját se gyakran hallották bár időnként telefonált. Legfőképpen levélben érintkeztek, meg fényképeket küldtek egymásnak.
A disszidálás után, mert akkor ezt így hívták vagy hivatalosan “visszatérés megtagadása” Tóth Urat behívták a Pártbizottságra, kérdezgették. Tóth Úr csak hümmögött, tekintgetett jobbra-balra. Ezt ismételgette.
– “Nem tudja, mi történhetett a fiával.”
– “Neki nem említette, hogy kinn akarna maradni.”
– “Nem is gondolta volna róla, hogy ilyesmit tesz.”
Tóth Úr azt hitte kirúgják a munkahelyéről, mehet utcát söpörni, de nem bánta volna azt sem. A fiából úriember lesz. Ez járt a fejében. De nem rúgták ki, bár párttagságát felfüggesztették, továbbra is ülhetett a portásfülkében. Ugyanolyan öntudatosan őrködött a népgazdasági vagyon érintetlensége fölött, mint azelőtt. De most már tudta, a fia viszi valamire.
Most is már hetek óta várták Gabit. Nem jött a szájukra a Gordon, bár a kislány csak így hívta. És mindig egy kicsit felkapta a fejét, ha ők Gabinak szólították. Neki meg az nem jött a szájára.
Evelyn a sok tucat fényképen szereplő lány közül az egyetlen volt, akit Gabi feleségül vett pár éve. Úgy hírlik télen szülni fog. Tóth néni azt is tudta, hogy lány lesz, de ezt nem mondta meg a bácsinak, nehogy elkeserítse. Tóth Úr hallani sem akart, csak fiúról.
Végre eljött a nagy nap. Gabi már a repülőtérről telefonált, hogy megérkeztek. Rendkívüli izgalom szállt a házaspárra. “Itt van a fiúk, itt van ismét.”
Ica néninek háromszor is ágytálat kellett hoznia Tóth úrnak. Idegességében megindult a hasa, majd szomjúság gyötörte. De már szólt is a kertvárosi kapu csengője. Hatalmas bőröndökkel, gyönyörű csokor virággal érkezett Mr. és Mrs. Tót. Addigra Ica néninek sikerült nagy nehezen a “papát” kiültetni a fotelbe.
A szokásosnál is önfeledtebben telt az egy hét a családban, amíg Gordon és a “kislány”, most már asszony, ott volt. Éva néni az utolsó napra időzítette a nagy lakomát. Húsleves, kacsasült, bejgli. Kompótot is elővett a spájzból. Rá is akarta erőltetni Evelynre, hogy vigyenek egy pár üveg befőttet haza. Csak nehezen értette meg, hogy ilyesmit már a repülőre se engednének fel. A kiadós vacsora után az idős házaspár kimerülten feküdt le, a fiatalok még a kis szobában készülődtek a másnapi tovább utazásra. Az Adriára mentek nyaralni.
Csendesen teltek a napok az idős házaspárnál. Gabi megmondta, jövőre nem biztos hogy tudják vállalni az utat a kisbabával, valószínüleg sehova se mennek.
A néni el volt foglalva reggeltől estig. Bevásárlás, takarítás, főzés, mosdatás. Az asszony ragaszkodott hozzá, hogy minden nap főtt ételt adjon az urának. Estére holt fáradtan került ágyban. A bácsi szunyókált, felébredt, szunyókált, felébredt, kicsit rádiót hallgatott, ismét elszunyókált. Olvasni már nem nagyon tudott, rossz volt a szeme, meg nem is nagyon érdekelte már semmi. Teltek a napok, mint máskor.
A legnehezebb nap a Péntek volt. Ilyenkor ment a néni a pár utcával arrébb levő piacra. Hiába volt közel az a piac, csak eltelt másfél óra, néha kettő is, amig mindent kőrbe járt, kiválogatott.
Szuszogva tette meg azt a pár lépcsőt, ami a kaputól a ház bejáratáig vezetett. Sietősen pakolta le a konyhában a nehéz szatyrokat. Első útja a hálóba vezetett. Ahogy belépett, még körül se nézett, rossz érzése támadt. Teljes csend volt. Nem hallotta a bácsi jellegzetese harákoló-szuszogó lélekzetvételét. A bácsi tekintete merev volt, homlokán verejtékcseppek. Álla leesett szeme fennakadt. Közelebb ment, hogy meggyőződjön arról, amit már úgyis tudott. A bácsi nem lélegzett, pulzusa sem volt. Megfogta a homlokát, már kezdett kihűlni.
Kiment a nappaliba, rágyújtott egy cigarettára, megitta a reggel félbehagyott kávéját, nagyot sóhajtott.
7 éve először fordult elő, hogy nem tudta mi a dolga.
nagydiofa 