Józsika

Öregasszony volt már. Idén töltötte be a hetvenet. Volt egy pici nyugdíja, abból éldegélt. Egy földszinti lakásban lakott egy nagy bérházban. Pár emberrel köszönő viszonyban volt, de nem járt be senkihez. Hozzá is csak ritkán csengettek be.

A másik lakó a földszinten egy részeges öreg volt. Fiúk, lányok vegyesen jártak hozzá. Fiatalok. Nem tudta, mit esznek rajta. Valószinüleg megfizette vagy itatta őket. Néha nagyon hangosak voltak. Főleg, ha többen voltak. Szólt a zene, felváltva jártak ki italért a sarkon levő éjjel-nappaliba.

A liftajtó egész nap döngött, néha még hajnalban is. Megszokta már. Tévét keveset nézett. Rádiót hallgatott. Klasszikusokat.

Minden másnap járt ki vásárolni. A zsemle másnaposan sem volt rosszabb, mint frissen. Hétfő-Szerda-Péntek. Felvágott, tej, valami édesség. Főzni csak szombaton főzött. A vasárnapi mise után ette meg az “ünnepi ebédet. Kis csirkehús-leves, néha rántott hús rizzsel. Pörkölt. Ilyenkor rávette magát és galuskát csinált. Babrás, de nagyon szerette.

Öccse 5 éve halt meg, ritkán találkoztak azelőtt is. Szabolcs messze van. Imre sose nősült meg. Maradt ugyan utána egy asszony, akinek a gyerekét közösen nevelték fel. De így, hogy ritkán találkoztak, meg nem is vér szerinti rokon, azzal is megszűnt a kapcsolat.

Egy hónapban egyszer találkoztak a volt kollégák. Nem voltak már sokan. A kéziipari szövetkezet rég átalakult, egy olasz vette meg a céget. Avval kezdte, hogy mindenkit kirúgott. Azóta találkoznak minden hónap első Vasárnapján délután.

Habos kávét ivott és megevett egy krémest. Mindenki a családról beszélt, a gyerekekről. Az özvegyek a “párjukról”. Születésnapokról, házassági évfordulókról, nyaralásról, utazásról. Ő csendben ült a sarokban, mosolygott, bólogatott. Mindig ilyen csendes volt, világéletében. Mit is mondhatott volna. Öreglány volt, nem sok minden történt az életében. Azelőtt se, most meg még annyira sem.

Néhány férfi volt csak az életében. Egyszeri vagy rövid kalandok voltak csupán. Vagy a férfinak nem smakkolt valami, vagy neki a férfi. Tudott vigyázni, teherbe is csak egyszer esett. “Egy böszörményi lány nem eshet teherbe.” Bár anyja fiatalon meghalt, mindig ez a mondat visszhangzott az fülébe.

Mégis megesett. Abortusz eszébe se jutott. Náluk ez nem volt szokás. A férfi már hét határon túl járt, mikor észrevette, hogy valami nem stimmel. Életében először járt nőgyógyásznál. Kicsit szégyenkezett. Azelőtt még az anyja előtt se vetkőzött le. Otthon, egyedül is csak sötétben.

A nőgyógyász közölte, amit úgy is tudott. 10 hetes terhes volt. Amit az élet adott feladatot, azt végre kell hajtani – gondolta. Mindig így volt ez. Paraszt ősei sem éltek máshogy. El kell végezni a munkát, a feladatot, amit a sors előtálalt. Kicsit örült azért. Ezentúl nem a más gyerekét kell cirógatni, dédelgetni, van neki sajátja. Örült annak is, hogy szülei már nem élnek. Mit szólnának hozzá. Egy lány. Szégyen. Még ha negyvenkét éves is.

Korán bölcsibe adta, kellett menni dolgozni. Egy fizetésből, még ha jól is keresett, nem könnyű eltartani egy kisfiút. Hol ruha kell, hol cipő. Édesség, játék, néha egy cirkuszjegy.

Aranyos gyerek volt, csendes. A bölcsit is jól bírta, óvodába meg egyenesen imádott járni. A dadusok, óvónénik oda voltak érte. A gyerek “apja” nem tudott semmit. Amúgy is nős volt, milyen apja lett volna, aki titokban látogatja a fiát, mint más a szeretőjét?

Attól fogva férfire rá se nézett. Volt neki saját élete. A gyerek kitöltötte minden anyai vágyát, ösztönét. A munka, a háztartás vezetése pedig az idejét.

Épp az iskolába mentek beiratkozni. A kisfiú boldog volt: “Iszkolász leszek” – mondogatta már hetek óta. A út túloldalán már látszott az iskola épülete, mosolygott Józsika: “Iszkola! Ott az iszkola. Oda megyünk.” Kicsit selypített. Ekkor történt a baj. Egy motorkerékpáros felszaladt a járdára és eltalálta Józsikát. Mentők, Rendőrség, sziréna, bámészkodó tömeg. Ennyi maradt meg benne. Meg a rémület: Mi lesz Józsikával. Az asszonynak semmi baja nem esett. Józsika hetekig kórházban volt. Törései szépen gyógyultak, már járni tanult újra. Kezét, lábát ügyesen mozgatta. Étvágya volt, evett, ivott. Az orvosok biztatták, de érezte, hogy valamit titkolnak előtte. És minden javulás ellenére, Józsika is nagyon megváltozott. Valahogy furcsán viselkedett. Nem nézett a szemébe. Egyszer azt kérdezte tőle: “Ki vagy Te?”
– Mikor vihetem haza doktor úr?
– Nem kell elsietni. – volt a szűkszavú válasz.
Aggódni kezdett. Egyszer késő este tudott csak bemenni látogatóba, mikor már elcsendesedett az osztály. Józsika édesen szunyókált az ágyában. Megsimogatta a fejét és mikor felébredt így szólította, hogy kicsit jókedvre gerjessze.
– Nemsokára megyünk iskolába.
– Mi az, hogy “iszkola? – kérdezte Józsika.
Ekkor megrémült. Tanúja volt a jelenetnek az ügyeletes orvosnő. Kiment a szobából és csak annyit mondott: Kérem mielőtt elmenne, jöjjön be a szobámba.
Felkavarta a doktornővel folytatott beszélgetés. Józsika egyelőre semmiképp sem mehet iskolába. Kívülről nem látható súlyos agyi sérülése van. Ki kell várni legalább ezt az egy évet, de kicsi az esély a javulásra. Legjobb helye lenne egy fogyatékosok intézetében. Egy egyedül álló anya, aligha tudja vállalni a gondozását.
De ő csak kihozta a kórházból. Egy évig szenvedett vele, akkor járt le a táppénz. Javulás nem következett be, sőt romlott Józsika állapota. Újra etetni kellett. Később már bepisilt, bekakilt. Beszélni teljesen elfelejtett. Mutogatással közölte a kívánságait. Sokat sírt.
Nem volt mit tenni. Keresett neki egy egyházi intézetet ahol befogadták. Mégis csak jobb, mint az állami! – gondolta. Attól fogva meg kellett erőltetnie magát, hogy egy kisgyerekre visszamosolyogjon. Pár év múlva kapott egy táviratot, hogy Józsika meghalt.

Ha kívánja eltemettetik.

Kívánta.

Utazásaim Kent grófságban.

Kamaszkoromban nekem ez volt az élvezetek csúcsa. 30 Ft. körül volt. Egy magyar cigi, ma már nem is létező márkák, 4-5-6 Ft. volt.

Valahonnan pénzt szereztem, sokszor loptam is anyám táskájából vagy iskolaszerekre kértem, amire nem volt szükségem, sosem ellenőrízték, hogy megvettem-e. Máskor levittem a tejesüvegeket, azért “sok” pénzt adtak.

Külföldi cigarettát nem lehetett akárhol venni, voltak kijelölt “Trafik”-ok, hivatalosan dohánybolt volt a neve. Előkelőbb vendéglátóhelyeken is árulták őket. Máshol csak magyar cigaretta volt vagy “baráti országokból” származó import. Kuba, Egyiptom, Bulgária. Szovjet cigaretta, pedig a “legfőbb” barát a Szovjetunió volt, nem nagyon volt. Be lehetett szerezni ugyan, de közönséges trafikban nem tartottak. Méreg erősek voltak.

A harmadik fő lelőhelye a “nyugati” cigarettáknak a maszek trafikok voltak. Ez csempészárú volt és általában “pult alatt” árulták. De ne gondolja senki, hogy a határon át csempészték. Voltak kijelölt boltok, ahol valutáért vásárolhatott az, akinek “hivatalos” valutája volt. Ezek voltak a “diplomata bolt”-ok.

A – mondjuk arab ország – “diplomatája, vagy valaki aki engedéllyel hozta haza külföldön keresett jövedelmét, besétált egy sporttáskával a Váci utcai boltba és telerakatta Marlboroval, Kenttel, stb. Aztán elment a megbízható maszek ismerőséhez és leadta az árut. Gondolom jól keresett rajta mindkettőjük.

Ott tartottam, hogy egy ilyen ünnepnapon, mikor megvolt a pénz és az elhatározás, gondosan felöltöztem, szertartásosan lesétáltam a Moszkva téri gombába. Annak az egyik vége trafik volt. Alapos mérlegelés és kirakatnézegetés után megvásároltam a “nemes bagó”-t.

Minden ismerősöm ezen röhögött, hogy a nyugati cigarettákat “nemes bagó”-nak hívtam.

Nem tartott soká az élvezet, egész este, boldog-boldogtalannak azt kinálgattam. Jó ha nekem a 20 szálból 6-8 szál jutott. De grófnak éreztem magam

Hős született

Zuroff Úr bravurt alkotott.

Egy minden valószínűség szerint háborús bűnöket elkövetett személy, dr. Képíró Sándor, egykori csendőr százados, ma meghalt.

Egy nagyon gyenge jogi alapokon álló vád alapján, a Magyar Bíróság ártatlannak ítélte meg, a vád alapját képező bűncselekményekben.

Egy öregember meghalt. Hős született.

Innen az Erzsébetvárosból is gratulálok Efrájim Zuroff Úrnak.