Birodalmi márka

Zsigovits kikerekezett a térre. Négy keréken. Az ismert közlekedési eszközt saját két kezével hajtotta. Erőltetett menetben jó fél óráig tartott, amíg a Teleki térről a Zsinagóga elé ért.

Tavasszal és ősszel később indult. De nyáron, ha jó idő volt már 8-kor. Mire odaért, már ott voltak a turisták a gyönyörű 19. századi Dohány utcai Zsinagóga előtt.

Kiválasztott egy központi helyett a buszok megállóhelye és a Templom főbejárata között. Kalapját szerényen az ölébe helyezte.

Bele-bele dobáltak a turisták egy egy pénz darabot, nagy néha papírpénzt. Forintot, dollárt, eurót, de sok másfajta pénzt is a világ minden tájáról. Legjobban a forintnak örült. Annak a felváltásával nem kellett bajlódni.

A kalapból a pénzt időnként a zsebébe tette. Nem kell hogy lássák az újonnan jöttek, hogy mennyit szedett össze addig.

Estére holt fáradtan ért haza. De nem állta meg, hogy még aznap ne vegye számba a napi bevételt. Kívülről fújta az összes árfolyamot. Rubel, ausztrál dollár, mindegyiket. Szorzott, osztott, összeadott. Kockás papíron számolt.

20 %-ot hagyott meg magának a többit az asszonynak adta. Ebből éltek.

Egyik este egy különös pénzdarabot talált. Észre se vette napközben. forgatta, izlelgette az érmét. Először egy sas tünt a szemébe, a másik oldalon egy egyes szám. Kicsit már rosszul látott. Felvette a szemüvegét: Most már világosan látta. Az egyik csavaros eszű turista egy 1 birodalmi márkást ajándékozott neki.

Nem sokat gondolkozott. Külön rakta az érmét, kiszámolta az aznapi bevételt. Egész jó nap volt – mondta az asszonynak.

Megvacsorázott és lefeküdt.

Gyorsan mély álomba merült. Mindig jó alvó volt.

Reklámok

Piszkos ügyek

Most nem tudom rohanjak e a Rendőrségre vagy sem. Végül is családtag ellen nem vagyok köteles tanúskodnom.

Fogadott gyermekünk ugyanis vallomást tett nekem. Nem szeret minket, csak nálunk bujkál a Hatóság elől.

Levert a hír, főleg ami ezután következett.

Zavaros ügyeiből szerzett jövedelmét adóparadicsomokban nyitott bankszámlán kamatoztatja. Feltűnő életvitelt nem folytathat, mert lebukna. El akar tűnni a világ szeme elől, addig nálunk dekkol. Elfogadja a szerény táplálékot. Kényszerűségből tűri el csak a tengeri malacot. Fekhelynek megteszi neki a heverő, sőt a fotel is. Nyáron még a földön is elalszik.

Az ügyben állítólag még politikusok is benne vannak. Le kellett adni a sápot. Valami ingatlanokról beszélt, meg hamis telekkönyvi bejegyzésekről, csődbe vitt cégekről.

Igazán nem tudom mit tegyek. Egy ilyen ügybe belekeveredni. Még bajom eshet nekem is.

Pedig azon kívűl, hogy táplálom, hálóhelyet biztosítok neki, semmi közöm a dolgaihoz. Még pénzt sem fogadtam el tőle semmiért.

Kérem ne mondják el senkinek. Kikívánkozik belőlem. Ilyen ügyekbe keveredett, akit tíz éve befogadtunk, elfogadtuk olyannak amilyen, szerettük, gondoztuk. Ez a nevelés csődje.

Hál’I-tennek kora ellenére épp egészséges, nyugodtan alszik, igaz inkább napközben éjszaka fel alá jár a lakásban, láthatóan gondok gyötrik. Talán épp ezért kívánkozott ki belőle ez a vallomás. Könnyíteni akart a lelkiismeretén.

Azt mondja neve sem az igazi.

Amit én tudok : Tóth Lujza Valéria Mária.

(10 éves kimiskárolt cica)

Az ottfelejtett pénztárca

Akkori törzshelyemen, a Moszkva téri Gombában ittam. Nem aznap este, minden este. Annyi pénzt mindig szereztem, amennyi pont arra az estére kellett. Evvel általában nem volt gondom. Jól kerestem. Anyám is kisegített, ha kellett. A Statisztikai Hivataltól a Moszkva térig 2 megálló. Ha nagyon sürgős volt (az ital) akkor gyalog mentem és útközben megittam a Mártírok útján (Margit kőrüt) található számtalan vendéglátó helyek egyikén, egy két sört.

A Moszkva téri Gombában, ma azt hiszem játékterem, az volt a kényelmetlen, hogy nem lehetett leülni. Viszont törzsvendég voltam, méreg erős kávét főztek nekem és bármit megtehetettem.

(Meg is tettem)

2-3 esetleg 4 ilyen méreg erős kávét ittam meg, bele öntve a fél deci rumot. Ez azért ütös koktél, bárki kipróbálhatja. Portoriconak hívták a rumot, 60 fokos volt.És olcsó, mert a Gomba olcsó hely volt.

Ám üzemzavarok mindig lehetnek, egyik este előbb elfogyott a pénzem. Amint azon morfondíroztam, hogy miből fogok aznap berúgni, észrevettem, hogy a velem szemben álló társaság egyik tagja lazán kidobta a brifkóját a pultra. Vastag brifkó volt. A fiatalember, mai szemmel fiatal, mert valójában idősebb lehetett valamivel nálam, feltűnően jól öltözött volt. Ebből is következtettem a pénztárca tartalmára.

Iszogattak beszélgettek. Én italomat feltűnő lassan fogyasztottam, az utolsó adag nehezen fogy. Esti terveimet, a szokásos berugást képzeletemben már összekötöttem a pénztárca sorsával.

És valóban, a fiatalemberek előbb távoztak, a brifkó maradt. Ilyenkor nincs idő gondolkodásra. Ősz volt vagy tavasz nem tudom. Hűvös, esős idő volt.

A pénztárcát, tartalmát nem ismertem, kiskabátomon belül, a hónom alá szorítottam és gyors léptekkel elindultam kifelé.

A Moszkva tér közepén jártam, mikor utolértek. Viszamehettek a Gombába és valaki nyílván látta, valószínüleg a személyzet egyik tagja, hogy hová lett a tárca. Ha két társa le nem fogja a tulajt, lehet hogy ott helyben nyomorékra rugdos.

Régi történet, nem is tudom miről jutott eszembe.

Orvosnál

Tegnap volt orvosnál. Le kell vágni a lábát. A jobbik lábát.

Ez a kifejezés a “jobbik lábát” némi magyarázatra szorul. A rosszabbik lábát kisgyerekkora óta nem tudta használni, csak ha egy speciális szerkezetet, amit egyénre szabva készítettek, rögzitett hozzá. A jobbik lába, ami véletlenül a jobb lába volt, illetve még megvan, kitűnöen tudta használni.

Ezt a lábát, amit még úgy ahogy most is tud használni, ezt kell levágni. Cukorbetegeknek, nagy dohányosoknak vagy más okból érelmeszesedésben szenvedőknek szokott ez a sors jutni. Előszőr csak furcsa érzéseket érez a lábában. Hidegségérzés, apró görcsök, nehezen gyógyuló sebek. Aztán a láb el kezd üszkösödni. Ekkor már feltétlenül orvoshoz megy a beteg. Az orvos hümmög, gyógyszert, de méginkább infuziós kúrát ajánl. Infúzióban hatásosabb.

Befekszik két hétre a kórházba. 10 adag egy infúziós kúra. Szombat-Vasárnap természetesen nincs infúzió.

Hogy van? – kérdi a doktor.

Köszönöm jól. – mit lehet erre válaszolni. Mindketten ugyanarra gondolnak, de egyik sem hozza szóba. Meddig lehet húzni, mikor jön el az a pillanat, amikor le kell vágni a lábat.

Előbb kellett volna jönni, teszi még hozzá fehér köpenye minden tekintélyével. Bíztató, de mégis sokat sejtető ábrázattal.

Előbb kellett volna jönni. Hiszen tudta. Tudta évek óta. De egy kis éjszakai zsibbadás, apró görcsök. Remélte, hogy nem arról van szó. Érszükület, meszesedés. Még ha eszébe jutott is megborzongott. Ma már nincs min megborzongania. Érszükület, meszesedés. Megmondták egyenesen. Előbb-utóbb le kell vágni. Reméljük utóbb. Addig is mindent megteszünk. A gyógyszert pontosan kell szedni, félévenként infúziós kúra. Rendszeres műszeres vizsgálatok. Aztán majd meglátjuk. – Hangzott a verdikt.

Ezután nem szívok el napi 10 cigarettánál többet, határozta el. Megmondta az orvosnak is. Leszokni teljesen nem tud. 40 év 2-3 pakli cigaretta után ez is komoly teljesítmény gondolta. Az orvos a sokat tapasztalt emberek mosolyával csak ingatta a fejét: Legjobb lenne ha teljesen leszokna. De Ön tudja! Úgyis már késő, járt a fejében. Meg talán számit az is, ha nem 50-60 szálat szív el, csak tízet. Lehet fél lábbal is élni. Biztos nehéz, de már annyi nehéz helyzeten úrrá lett. Abból a tízből nem tud engedni. Minden percben, minden sejtje kívánta a nikotint. Próbálta többször abbahagyni, soh’se ment.

Járta a rendelőket. Időben befeküdt a kórházba. A munkahelye olyan volt, hogy táppénzre nem mehetett. A szabadságát használta fel a kezelésekre. A görcsök nem múltak, a zsibbadás sem. Sőt rosszabbodtak. A járás is egyre nehezebb volt. Az elüszkösödött lába fájt. Már csak két számmal nagyobb cipőt tudott használni.A sebek nem gyógyultak, kötözni, kenegetni kellett a lábfejét, mert állandóan nedvedzett.

Tegnap volt az orvosnál. A Főorvos Úr sokáig nézegette a lábát, a legújabb leleteket. Még egy kollégáját is odahívta.

Amikor kettesben maradtak a vizsgálóban, csak annyit kérdezett: Szerdán ráér?

Jó szívű, lelkiismeretes orvos volt, de a stílusában volt valami szarkasztikus. Hírtelen nem tudta míről van szó. Rossz érzései voltak, de reménykedett. Nem válaszolt. Az orvos megismételte: Szerdán ráér?

I-i-igen. Hangzott a válasz. Kicsit forgott körülötte a világ, ültében elszédült. Az orvosnak kellett elkapnia, mert le akart esni a székről.

Szerdán? kérdezte, miután megitta a pohár vizet.

Nézze: Egy hét ide vagy oda nem számít, ha akarja legyen jövő Hétfő.

Józsika

Öregasszony volt már. Idén töltötte be a hetvenet. Volt egy pici nyugdíja, abból éldegélt. Egy földszinti lakásban lakott egy nagy bérházban. Pár emberrel köszönő viszonyban volt, de nem járt be senkihez. Hozzá is csak ritkán csengettek be.

A másik lakó a földszinten egy részeges öreg volt. Fiúk, lányok vegyesen jártak hozzá. Fiatalok. Nem tudta, mit esznek rajta. Valószinüleg megfizette vagy itatta őket. Néha nagyon hangosak voltak. Főleg, ha többen voltak. Szólt a zene, felváltva jártak ki italért a sarkon levő éjjel-nappaliba.

A liftajtó egész nap döngött, néha még hajnalban is. Megszokta már. Tévét keveset nézett. Rádiót hallgatott. Klasszikusokat.

Minden másnap járt ki vásárolni. A zsemle másnaposan sem volt rosszabb, mint frissen. Hétfő-Szerda-Péntek. Felvágott, tej, valami édesség. Főzni csak szombaton főzött. A vasárnapi mise után ette meg az “ünnepi ebédet. Kis csirkehús-leves, néha rántott hús rizzsel. Pörkölt. Ilyenkor rávette magát és galuskát csinált. Babrás, de nagyon szerette.

Öccse 5 éve halt meg, ritkán találkoztak azelőtt is. Szabolcs messze van. Imre sose nősült meg. Maradt ugyan utána egy asszony, akinek a gyerekét közösen nevelték fel. De így, hogy ritkán találkoztak, meg nem is vér szerinti rokon, azzal is megszűnt a kapcsolat.

Egy hónapban egyszer találkoztak a volt kollégák. Nem voltak már sokan. A kéziipari szövetkezet rég átalakult, egy olasz vette meg a céget. Avval kezdte, hogy mindenkit kirúgott. Azóta találkoznak minden hónap első Vasárnapján délután.

Habos kávét ivott és megevett egy krémest. Mindenki a családról beszélt, a gyerekekről. Az özvegyek a “párjukról”. Születésnapokról, házassági évfordulókról, nyaralásról, utazásról. Ő csendben ült a sarokban, mosolygott, bólogatott. Mindig ilyen csendes volt, világéletében. Mit is mondhatott volna. Öreglány volt, nem sok minden történt az életében. Azelőtt se, most meg még annyira sem.

Néhány férfi volt csak az életében. Egyszeri vagy rövid kalandok voltak csupán. Vagy a férfinak nem smakkolt valami, vagy neki a férfi. Tudott vigyázni, teherbe is csak egyszer esett. “Egy böszörményi lány nem eshet teherbe.” Bár anyja fiatalon meghalt, mindig ez a mondat visszhangzott az fülébe.

Mégis megesett. Abortusz eszébe se jutott. Náluk ez nem volt szokás. A férfi már hét határon túl járt, mikor észrevette, hogy valami nem stimmel. Életében először járt nőgyógyásznál. Kicsit szégyenkezett. Azelőtt még az anyja előtt se vetkőzött le. Otthon, egyedül is csak sötétben.

A nőgyógyász közölte, amit úgy is tudott. 10 hetes terhes volt. Amit az élet adott feladatot, azt végre kell hajtani – gondolta. Mindig így volt ez. Paraszt ősei sem éltek máshogy. El kell végezni a munkát, a feladatot, amit a sors előtálalt. Kicsit örült azért. Ezentúl nem a más gyerekét kell cirógatni, dédelgetni, van neki sajátja. Örült annak is, hogy szülei már nem élnek. Mit szólnának hozzá. Egy lány. Szégyen. Még ha negyvenkét éves is.

Korán bölcsibe adta, kellett menni dolgozni. Egy fizetésből, még ha jól is keresett, nem könnyű eltartani egy kisfiút. Hol ruha kell, hol cipő. Édesség, játék, néha egy cirkuszjegy.

Aranyos gyerek volt, csendes. A bölcsit is jól bírta, óvodába meg egyenesen imádott járni. A dadusok, óvónénik oda voltak érte. A gyerek “apja” nem tudott semmit. Amúgy is nős volt, milyen apja lett volna, aki titokban látogatja a fiát, mint más a szeretőjét?

Attól fogva férfire rá se nézett. Volt neki saját élete. A gyerek kitöltötte minden anyai vágyát, ösztönét. A munka, a háztartás vezetése pedig az idejét.

Épp az iskolába mentek beiratkozni. A kisfiú boldog volt: “Iszkolász leszek” – mondogatta már hetek óta. A út túloldalán már látszott az iskola épülete, mosolygott Józsika: “Iszkola! Ott az iszkola. Oda megyünk.” Kicsit selypített. Ekkor történt a baj. Egy motorkerékpáros felszaladt a járdára és eltalálta Józsikát. Mentők, Rendőrség, sziréna, bámészkodó tömeg. Ennyi maradt meg benne. Meg a rémület: Mi lesz Józsikával. Az asszonynak semmi baja nem esett. Józsika hetekig kórházban volt. Törései szépen gyógyultak, már járni tanult újra. Kezét, lábát ügyesen mozgatta. Étvágya volt, evett, ivott. Az orvosok biztatták, de érezte, hogy valamit titkolnak előtte. És minden javulás ellenére, Józsika is nagyon megváltozott. Valahogy furcsán viselkedett. Nem nézett a szemébe. Egyszer azt kérdezte tőle: “Ki vagy Te?”
– Mikor vihetem haza doktor úr?
– Nem kell elsietni. – volt a szűkszavú válasz.
Aggódni kezdett. Egyszer késő este tudott csak bemenni látogatóba, mikor már elcsendesedett az osztály. Józsika édesen szunyókált az ágyában. Megsimogatta a fejét és mikor felébredt így szólította, hogy kicsit jókedvre gerjessze.
– Nemsokára megyünk iskolába.
– Mi az, hogy “iszkola? – kérdezte Józsika.
Ekkor megrémült. Tanúja volt a jelenetnek az ügyeletes orvosnő. Kiment a szobából és csak annyit mondott: Kérem mielőtt elmenne, jöjjön be a szobámba.
Felkavarta a doktornővel folytatott beszélgetés. Józsika egyelőre semmiképp sem mehet iskolába. Kívülről nem látható súlyos agyi sérülése van. Ki kell várni legalább ezt az egy évet, de kicsi az esély a javulásra. Legjobb helye lenne egy fogyatékosok intézetében. Egy egyedül álló anya, aligha tudja vállalni a gondozását.
De ő csak kihozta a kórházból. Egy évig szenvedett vele, akkor járt le a táppénz. Javulás nem következett be, sőt romlott Józsika állapota. Újra etetni kellett. Később már bepisilt, bekakilt. Beszélni teljesen elfelejtett. Mutogatással közölte a kívánságait. Sokat sírt.
Nem volt mit tenni. Keresett neki egy egyházi intézetet ahol befogadták. Mégis csak jobb, mint az állami! – gondolta. Attól fogva meg kellett erőltetnie magát, hogy egy kisgyerekre visszamosolyogjon. Pár év múlva kapott egy táviratot, hogy Józsika meghalt.

Ha kívánja eltemettetik.

Kívánta.

Fogel utolsó hónapjai

Fogel részegen aludt a fotelben. Ebéd után volt, csendespihenő.

Ilyenkor aludták ki az öregek az ebéd fáradalmait. A számítógép képernyője villogott szemében. Ő tűzekről, robbanásokról álmodott félrészeg-félálmában. A rádióban Mozart szólt. Keze közelében az egér mozdulatlan volt. Egy eldölni készülő vodkás üveg, egy fél pohár sör színesítette a képet. A hamutartóban a csikkhalmok tetején egy magától elaludt cigaretta billegett.

Horkolt. Az ebéd már kimaradt. A vacsora is ki fog.

6 felé, ahogy szokott, bejött a takarítónő. A félig eszméletlen Fogelt oda vonszolta az ágyhoz. Leráncigálta róla a nadrágot, betakarta, feje alá igazította a párnát, a számítógépet és a kislámpát kikapcsolta. Rendet csinált az asztalon.

Holnapig nincs gond Fogellel. Mehet haza.

A buszon izzadt, mosdatlan emberek dülöngéltek. Ülőhely nem volt. Fáradtan nyitott be a lakásba. Elmosogatta az előző napról ottmaradt szennyes edényt.

Lezuhanyozott, lefeküdt. Bekapcsolta a tévét és mély álomba merült.

Kb. így teltek Fogel utolsó hónapjai.

Szivar

A bácsi későn kelt, körülményesen öltözködött. Bekapott valamit reggelire és beült a fotelbe. Újságot olvasott, tévét nézett vagy rádiót hallgatott. Inkább a rádiót, komolyzenét. Közben el-elaludt. Kiesett a szájából a szivarja. A háziköntöse már tele volt ilyen kiégetett lyukakkal, de szerencsére a lakás nem gyulladt meg soha.
Ibolya néni nagyon vigyázott. Miközben a konyhában tett-vett, be-be nézett az öregre. Mikor a bácsi abbahagyta a köhögcsélését, tudta, hogy jó lesz benézni, mert az öreg alszik. Elvette a szivart, eloltotta, megnézte nincs-e valami nagyobb baj.
Így teltek a napjaik 2-ig. Akkor volt az ebéd. Utána mindketten lepihentek. Kis szunyókálás. A néni rendszerint korább ébredt, elmosogatott. Utána közös tévézés lefekvésig. Sok év alatt kialakult menetrend volt ez náluk.
Havonta egyszer családi ebéd. Akkor sütött is Ibolya néni. Máskor nem. Már nem tellett az erejéből.
Azon a napon, mikor a baj történt, ugyanúgy kezdődött minden. A bácsi kiült a fotelbe, bekapcsolta a rádiót, elővette az újságokat. De nem gyújtott rá.
– Papa, ott a szivar melletted. – Mindig Ibolya néni készítette oda. Szivar, gyufa, tiszta hamutartót.
– Nem kívánom drágám – szólt a felelet. De már alig hallatszott, mert a bácsi irtózatos köhögő és fulladási rohamban tört ki. A néni hozott egy pohár vizet. A köhögés csillapodott, de a bácsi csak fulladozott tovább.
Már régen nem kapott jól levegőt, de a szivarról nem tudott lemondani. A rosszullét csak nem múlt. Orvost hívott. Az orvos szinte rá sem nézett a betegre, mentőkért telefonált. A mentők, amint kiértek lélegeztetni kezdték, így vitték le az autóhoz. A néni ott téblábolt mögöttük, kezét tördelte.
– Hová viszik? – kérdezte.
– Még nem tudjuk mámi! – szólt a mentőorvos, majd érdeklődjön. De ilyen állapotban úgysem látogatható!
Akkor látta utoljára. Nem ebédelt, be se fejezte a főzést. Délután csak tett-vett a lakásban. Közben kiderítette, hova vitték az öreget. Mondta a kezelőorvos, nem látogatható, lélegeztetőgépen van. Nem tudni meddig. Majd érdeklődjön.
Átment volna a szomszédokhoz, de nem akart vaklármát csapni. Lányának telefonált, az egy darabig vigasztalgatta. Holnap délután felugrok Mama. – mondta. Ma nem tudok, zűrös napom van.
A tévét be se kapcsolta este. Lefeküdt az ágyba és forgolódott. Szokásától eltérően bevett egy altatót. Épp álomba szenderült volna, mikor csengett a telefon.
Nem is pontosan értette, amit a vonal tulsó végén a hölgy hivatalos hangon mondott. Ennyi maradt meg benne: “1/2 11-kor elhunyt.”
– Köszönöm. – mondta gépiesen.
Éjszaka a fiatalságukról álmodott, a jegyességükről.az esküvőről. a gyerekek majd az unokák születéséről.
Másnap, hosszú évek óta először, elment a Templomba.