TBC

Nem volt már fiatal, de korához képest jó egészségi állapotban volt. Szívós akaratos asszony volt. 78 évet élt.

Szüleink dolgoztak. A háztartást nem ő vezette, arra volt “személyzet”. A cseléd szót ki nem ejtettük, ilyesmit a szocializmusban szentségtörés lett volna mondani, pedig nekünk volt cselédünk. Mindig volt “háztartási alkalmazott”.

Nagymama “csak” irányította a családot, a gyerekeket. Stoppolta rendületlenül a zoknikat. Küzdött a leszakadt gombokkal, hasadt gyerekruhákkal. Próbálta csillapítani azt a káoszt és hangzavart, amit 6 gyerek, kiknek a szülei kora reggeltő késő estig távol voltak, okozott.

Lárma, sokszor éles veszekedés, edények törése, ajtócsapkodás, sírás, kiabálás.

Neki egy hangos szava nem volt. Elég volt egy pillantás, egy kérdő tekintet.

Egy héten kétszer, orvosi tanácsra uszodába vitt. A Lukácsba. Mert az volt viszonylag közel. Ült a padon és fiatalkorára gondolt. Gyakran emlegette, hogy egyszer a Nemzeti Bank bálján Imrédyvel táncolt. “Fess ember volt.” Ült platánok alatt, amelyekkel talán egyidős volt. És türelmesen várta, amíg hajlandó vagyok kijönni a vízből.

Nem tudom megvannak-e még a Lukácsban a platánok. Sok-sok éve nem jártam ott.

Abban az évben nyaraltam utoljára Fenyvesen. Balatonfenyves akkor egy csendes félig falu, félig nyaralóhely volt. Hatalmas telkekkel nagyrészt háború előtti házakkal. Zárt közösség, mindenki mindenkit ismert.

Jött Budapestről a távirat, nagymamát baleset érte.

Fiatal asszony korában TBC-és volt. Egy nagypolgári család kitagadott gyermeke volt. “Rangon alul” ment férjhez. Ezt apja sosem bocsátotta meg neki. Nem kapott örökrészt. Nagypapa, aki születésem előtt meghalt, bizonytalan egzisztencia volt az elbeszélések szerint. Apósának aki “köz- és váltó ügyvéd” a Nemzeti Bank jogtanácsosa volt nem felelt meg vejül. Nagy szegénységben éltek.

A TBC-ből kigyógyult. Akkor az orvos azt mondta neki, mindennap sétáljon, legyen legalább egy órát szabad levegőn. Nagymama ezt az orvosi tanácsot negyven évig teljesítette. Egy ilyen sétáról hazajövet érte a baleset. 78 éves korban combnyaktörést kapni tudjuk mit jelent.

Én vonatra ültem azonnal és feljöttem Pestre. Még meg tudtam látogatni a Kórházban. Megműtötték, látszólag jól volt. De szavakban már búcsúzott. Nyugdíjából megmaradt 50 forintjáról úgy rendelkezett, hogy az legyen az enyém. Pár nap múlva meghalt. Az ötven forintot megkaptam.

Senki más nem örökölt utána. Az az 50 Ft, volt minden vagyona.

Reklámok

Felfedezés

Egy kellemetlen szomszédságunk volt sok évig.

Mogorva udvariatlan férfiak tömegszállása volt a melletünk levő lakás. Köszönni sem köszöntek vissza. Egyik másik narkósnak tünt.

Azt se lehetett pontosan tudni, ki lakik ott, ki csak látogató.

A lakás tulajdonosa évek óta Amerikában él. A bérlőket itthon élő szülei toborozzák. Nem nagyon válogatósak.

A jó sors úgy hozta, hogy ez a kellemetlen szomszédság megszünt. Egykori jelenlétükre csak a lépcsőházban szétszórt részükre címzett banki levelek emlékeztetnek.

Az új bérlők diákok, egy testvérpár. Két fiú. Szinte alig lehet látni őket, hangjukat sem hallani.

Mikor az első hó leesett, még iskolakezdés elött, fiam ment ki nagy örömmel eltakarítani a gangról. Izgatottan jött be a lakásba. Magassarkú cipő nyomait vélte felfedezni a gangon.

– Apu!

– Anyú!

– Magassarkú cipő! – Súgdosta, mutogatta.

Valamit megint felfedezett az életből. 13 éves korban ez elég gyakori.

Nem kellett neki különösebb magyarázat, de azért mégiscsak mondani kellett valamit.

– Így van ez, a nők éjszaka jönnek – mondtam kissé fölényes mosollyal.

Pedig azt kellett volna mondanom: Bizony a nők éjszaka jöttek.

Valamikor régen.

(2007)

Egy kissvábhegyi villa

A villát nagymamám testvére építtette a 20-as években (1920).

A kicsiny utcának egyik első háza volt. Akkor öten lakták. A házaspár, 2 nagyobb fiú gyerek és az anyós. (Réges-rég halott mind.)

4 lakás volt benne meg mosókonyha és kazánház. A kor divatos tervezője Árkay Aladár tervezte, mint több más házat is a környéken, a Kissvábhegy oldalában. Végtelenül csendes környék volt, zsákutca. Éjszaka a kb. 1 km.-re levő villamos végállomáson forduló szerelvény kerekeinek csikorgása fel hallatszott a hegyoldalig.

Itt nevelkedtem és éltem huszonegynéhány éves koromig. Nagy telkeken álló komoly villák voltak a környéken, néhány gyümölcsös, rengeteg bekeritetlen telek, “rét”. Télen nyáron a legkülönbözőbb gyermeki szórakozásra alkalmas terület. Ezeket a 60-as évektől kezdődően fokozatosan beépítették.

Az utca végében volt a Fogas első állomása: a János Kórház. A síneken keresztül menve értük el a “várost”. Ott volt a közért, ott jártak a buszok, a villamosok. Ott volt a trafik, újságos, miegymás.
A Fogassíneken átjárni csak gyalogosan lehetett ez jótékonyan zárta el lakónegyedünket a városi nyüzsgéstől, az átmenőforgalomtól.

Zárt környék volt, a háború előtti jómódú középosztály lakta. Munkásember, fizikai dolgozó alig akadt ott. Azok is döntően az 50-es évek társbérletesítésével kerültek oda. Mindenki-mindenkit ismert. Tudták ki párttag, ki nem. Számon tartották ki jár Templomba. Ki, kivel, hányszor, talán még azt is hogyan.

A háború után “betelepülőket” nehezen fogadták be. A régi lakók, a “törzsökös” Kissvábhegyiek között volt egy ki nem mondott, de jól tapintható összetartozás.

A házat a 40-es végén természetesen államosították. Nagymama testvére, Klári néni, az egykori tulaj révén kerültünk ide az 56-os forradalom után. Szüleimnek akkor már 3 gyereke volt, nővérem, bátyám és én. Később még 3 született. Hatan vagyunk még mindannyian élünk. Szétszóródtunk, ha nem is a nagyvilágba, de Budapest legkülönbözőbb részeibe. Egyikünk Németországban él.

Anyánk meghalt, Apánk félig meddig kitagadott bennünket. Öreg, beteg ember. A testvérek között szorosabb-lazább kapcsolatok vannak. Nem egyforma a viszony mindegyikőjükkel, de haragban nem vagyunk. A család évente általában egyszer jön össze. A régi házat Klári néni unokája visszavásárolta a bentlakóktól. (Mint emlékezetes az állam a Rendszerváltás után a bérlőknek adta el a korábban államosított lakásokat is.) Szépen rendbe van hozva. Amit legutóbb hallottam róla az az, hogy félig-meddig üres. Ő jól menő üzletember, sokáig külföldön élt, nem ott lakik. Özvegy édesanyja és feleségének szülei laktak ott egy ideig. Rég nem hallottam felőlük. Évek óta tervezem, hogy meglátogatom az “utcánkat”, talán idén erőt veszek magamon.

Nehezen mozdulok ki otthonról, egyedül csak itt a Dob utca környékén mozgok, távolabbra csak kísérővel megyek. Kínos is lenne esetleg régi ismerőssel találkozni. Nagyon el tudnak egymástól távolodni az emberek. Meg egy picit fáj a régi emlék.

Mi minden történt az alatt a harminc év alatt, mióta nem lakom ott.

Szerelmek szakítások.

Halottak.

Házasság, gyerek.

Családi viszály és kibékülés.

Eltűnt barátok.

Egy eltűnt világ.

A gyerekkor, az ifjúság.

Hitek, remények, csalódások.

Betegség.

A múlt.

Pofátlanság

December 9-e van. 57 éves vagyok (betöltöttem), rokkantnyugdíjas sok-sok éve. Munkaképességem 0%. Itthon ülök, kimozdulni csak nagy ritkán tudok, azt is inkább csak kisérővel, itt a közvetlen környéken.

Olvasgatok, rádiót hallgatok, tévét nézek, internetezem. Néha írok valamit, többek között olvasói leveleket.

Ülök a számítógép előtt, elfáradok az ülésben, lefekszem, szunyókálok. Ha feleségem éjszaka dolgozik, megetetem a macskát. Szeretnék egy kutyát, hogy ne legyek egyedül egész nap, de mivel feleségem egészségügyi dolgozó, mikor ügyel, nem lenne megoldott a sétáltatása, erre már képtelen lennék.

Novemberben még levelet kaptam, nem is tudom kitől, talán Orbán Úrtól, hogy visszamenőleg 1/2 százalékkal kiegészítik a nyugdíjamat. Meg is kaptam decemberben visszamenőleg pár ezer forintot az egész évre.

Olvasgatom az ujságokat, természetesen interneten. Szivesebben olvasnám ugyan jófajta zizegő papirokon, de erre már nem telik. Természetesen kiemelten olvastam a megváltozó nyugdíjtörvényeket.
Annyi egyértelművé vált, hogy 1-e óta nem vagyok nyugdíjas. Nem tudom mit jelent ez pontosan, gyanítom rosszat. Ami még kiderült, hogy valami pénz jár nekem ezután is. De hogy kitől, mennyi, mikor? – az már nem.

Nem szeretek hivatalos leveleket kapni, azt hiszem ezzel a többség így van. De hogy egy ilyen változás után nem akadt senkinek sem 100 forintja, hogy világosan és egyszerűen tájékoztasson a rám, és
gondolom sok ezrekre, tízezrekre vonatkozó változásokról, azt felháborítónak tartom.

Talán nem túlzás: POFÁTLANSÁGNAK.

Amikor én még kissrác voltam

Villamos járt a Rákóczi úton, átadták az Erzsébet-hidat, állítólag besúgók ültek a templomokban, hogy feljegyezzék ki jár oda, sok szülő nem merte beiratni a gyerekeit hittanra. 2-3-4 gyerek is volt egy családban és a legtöbbnek csak egy apukája és anyukája volt. A kisgyerekeknek elmagyarázták, hogy sok hazugságot tanítanak az iskolában csak erről nem szabad beszélni. Nem szabadott szidni a “rendszert”, a kommunistákat, a Szovjetuniót és Kádárt. Rákosit már halkan lehetett. Nehéz, egyeseknek lehetetlen volt útlevelet kapni, nem volt Nescafé, banán, gyümölcsjoghurt, vasárnap még kenyér se A Népstadionban rendszeresen teltház volt, a színházakba nem lehetett jegyet kapni mert felvásárolták a szocialista brigádok. Rendszeresen ülésezett az üzemi háromszög, pontosan jártak az utcai órák, éveket kellett várni telefonra, lakás- és gépkocsi-kiutalásra, a társbérlő halálára. Dallamosak voltak a táncdalok. nem volt miniszoknya, a fiatalok nem tegezhették a felnőtteket. az iskolákban nem szabadott a diákoknak dohányozni. Nem volt papírzsebkendő, a Párt megszabta, hogy mi a helyes a művészetben, irodalomban, zenében, stb . . . Az iskolai ünnepségeken mozgalmi dalokat énekeltünk, köztük a Szovjetúnió és Franciaország himnuszát. Leányok és férjezetlen nők csak ritkán szültek gyermeket, házasságkötés előtt csak nagyon ritkán költöztek össze a párok. A legjobb autó a Moszkvics és a Volga volt A magyar válogatott könnyeden bejutott a világbajnokságra, Londonban Albert gólkirály volt. Hirtelen ennyi jutott eszembe.
Amikor én még kissrác voltam nem ez volt a kedvenc slágerem, mert ez későbbi.