Egy kissvábhegyi villa

A villát nagymamám testvére építtette a 20-as években (1920).

A kicsiny utcának egyik első háza volt. Akkor öten lakták. A házaspár, 2 nagyobb fiú gyerek és az anyós. (Réges-rég halott mind.)

4 lakás volt benne meg mosókonyha és kazánház. A kor divatos tervezője Árkay Aladár tervezte, mint több más házat is a környéken, a Kissvábhegy oldalában. Végtelenül csendes környék volt, zsákutca. Éjszaka a kb. 1 km.-re levő villamos végállomáson forduló szerelvény kerekeinek csikorgása fel hallatszott a hegyoldalig.

Itt nevelkedtem és éltem huszonegynéhány éves koromig. Nagy telkeken álló komoly villák voltak a környéken, néhány gyümölcsös, rengeteg bekeritetlen telek, “rét”. Télen nyáron a legkülönbözőbb gyermeki szórakozásra alkalmas terület. Ezeket a 60-as évektől kezdődően fokozatosan beépítették.

Az utca végében volt a Fogas első állomása: a János Kórház. A síneken keresztül menve értük el a “várost”. Ott volt a közért, ott jártak a buszok, a villamosok. Ott volt a trafik, újságos, miegymás.
A Fogassíneken átjárni csak gyalogosan lehetett ez jótékonyan zárta el lakónegyedünket a városi nyüzsgéstől, az átmenőforgalomtól.

Zárt környék volt, a háború előtti jómódú középosztály lakta. Munkásember, fizikai dolgozó alig akadt ott. Azok is döntően az 50-es évek társbérletesítésével kerültek oda. Mindenki-mindenkit ismert. Tudták ki párttag, ki nem. Számon tartották ki jár Templomba. Ki, kivel, hányszor, talán még azt is hogyan.

A háború után “betelepülőket” nehezen fogadták be. A régi lakók, a “törzsökös” Kissvábhegyiek között volt egy ki nem mondott, de jól tapintható összetartozás.

A házat a 40-es végén természetesen államosították. Nagymama testvére, Klári néni, az egykori tulaj révén kerültünk ide az 56-os forradalom után. Szüleimnek akkor már 3 gyereke volt, nővérem, bátyám és én. Később még 3 született. Hatan vagyunk még mindannyian élünk. Szétszóródtunk, ha nem is a nagyvilágba, de Budapest legkülönbözőbb részeibe. Egyikünk Németországban él.

Anyánk meghalt, Apánk félig meddig kitagadott bennünket. Öreg, beteg ember. A testvérek között szorosabb-lazább kapcsolatok vannak. Nem egyforma a viszony mindegyikőjükkel, de haragban nem vagyunk. A család évente általában egyszer jön össze. A régi házat Klári néni unokája visszavásárolta a bentlakóktól. (Mint emlékezetes az állam a Rendszerváltás után a bérlőknek adta el a korábban államosított lakásokat is.) Szépen rendbe van hozva. Amit legutóbb hallottam róla az az, hogy félig-meddig üres. Ő jól menő üzletember, sokáig külföldön élt, nem ott lakik. Özvegy édesanyja és feleségének szülei laktak ott egy ideig. Rég nem hallottam felőlük. Évek óta tervezem, hogy meglátogatom az “utcánkat”, talán idén erőt veszek magamon.

Nehezen mozdulok ki otthonról, egyedül csak itt a Dob utca környékén mozgok, távolabbra csak kísérővel megyek. Kínos is lenne esetleg régi ismerőssel találkozni. Nagyon el tudnak egymástól távolodni az emberek. Meg egy picit fáj a régi emlék.

Mi minden történt az alatt a harminc év alatt, mióta nem lakom ott.

Szerelmek szakítások.

Halottak.

Házasság, gyerek.

Családi viszály és kibékülés.

Eltűnt barátok.

Egy eltűnt világ.

A gyerekkor, az ifjúság.

Hitek, remények, csalódások.

Betegség.

A múlt.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s