Orbán elment a falig.
Az elmúlt napokban olyan helyzetet teremtett, hogy az IMF és az EU delegációja ilyen körülmények között nem ülhetett le tárgyalni tekintélyvesztés nélkül.
A tett szándékos volt, következményei kiszámíthatatlanok.
Orbán, mint az éretlen gyermek, kipróbálta meddig mehet el.
Nos Orbán Úr, most már tudja. Eddig és ne tovább.
+
Nem az a legény, aki adja, hanem aki állja.
Most nem tudom rohanjak e a Rendőrségre vagy sem. Végül is családtag ellen nem vagyok köteles tanúskodnom.
Fogadott gyermekünk ugyanis vallomást tett nekem. Nem szeret minket, csak nálunk bujkál a Hatóság elől.
Levert a hír, főleg ami ezután következett.
Zavaros ügyeiből szerzett jövedelmét adóparadicsomokban nyitott bankszámlán kamatoztatja. Feltűnő életvitelt nem folytathat, mert lebukna. El akar tűnni a világ szeme elől, addig nálunk dekkol. Elfogadja a szerény táplálékot. Kényszerűségből tűri el csak a tengeri malacot. Fekhelynek megteszi neki a heverő, sőt a fotel is. Nyáron még a földön is elalszik.
Az ügyben állítólag még politikusok is benne vannak. Le kellett adni a sápot. Valami ingatlanokról beszélt, meg hamis telekkönyvi bejegyzésekről, csődbe vitt cégekről.
Igazán nem tudom mit tegyek. Egy ilyen ügybe belekeveredni. Még bajom eshet nekem is.
Pedig azon kívűl, hogy táplálom, hálóhelyet biztosítok neki, semmi közöm a dolgaihoz. Még pénzt sem fogadtam el tőle semmiért.
Kérem ne mondják el senkinek. Kikívánkozik belőlem. Ilyen ügyekbe keveredett, akit tíz éve befogadtunk, elfogadtuk olyannak amilyen, szerettük, gondoztuk. Ez a nevelés csődje.
Hál’I-tennek kora ellenére épp egészséges, nyugodtan alszik, igaz inkább napközben éjszaka fel alá jár a lakásban, láthatóan gondok gyötrik. Talán épp ezért kívánkozott ki belőle ez a vallomás. Könnyíteni akart a lelkiismeretén.
Azt mondja neve sem az igazi.
Amit én tudok : Tóth Lujza Valéria Mária.
(10 éves kimiskárolt cica)
Jancsika óvónénije kérdezgeti a gyerekeket:
– Mi az apukátok foglalkozása? – Asztalos, vízvezeték szerelő, tűzoltó, orvos – az összes szokásos válasz elhangzik.
Jancsika kivételesen csöndben ücsörög, de őt is megkérdezi az óvó néni:
– Hát a te apád mivel foglalkozik?
– Az apukám egzotikus táncos egy meleg szórakozóhelyen, leveszi az összes ruháját és buzik előtt táncol, és néha, amikor igazán jó a…jánlatot kap, elmegy néhány fickóval a sikátorba és kielégíti őket, még seg@be is kúrj@k.
Az óvónő elkapja Jancsikát és a folyosóra viszi:
– Apukád komolyan ebből tartja el a családot?
– Nem, igazából szakállamtitkár az Orbán-féle Miniszterelnöki Hivatalban, de ezt olyan kínos lett volna elmondanom itt mindenki előtt…
Nem tudom van-e még ilyen.
Mi valamikor henteseknél ettünk. Megéheztünk, bementünk a “sarki” henteshez. Virsli, páros debreceni, ez volt a legdrágább, fött tarja, fejhús, ez volt a legolcsóbb, főtt! hurka. Ilyesmiket lehetett kapni. Mustár, torma, friss kenyér.
Mindig megkérdezték: sok mustárral?. Így is, úgy is egy forint volt a mustár.
Rengeteget ettem így hentesnél.
Néha kimozdulok otthonról, mintha a Keletinél még lenne ilyen.
Ma McDonalds van, Burger King, Kentucky Fried Chiken. Meg ilyen előkelő nevű “műintézmények”. A csinos kiszolgálólány rögtön letegez. Azelőtt nem tegeződtünk, csak ismerősökkel.
Talán már virsli sincs. A sarki hentesnél biztosan nincs. Talán nincs is már sarki hentes.
Akkori törzshelyemen, a Moszkva téri Gombában ittam. Nem aznap este, minden este. Annyi pénzt mindig szereztem, amennyi pont arra az estére kellett. Evvel általában nem volt gondom. Jól kerestem. Anyám is kisegített, ha kellett. A Statisztikai Hivataltól a Moszkva térig 2 megálló. Ha nagyon sürgős volt (az ital) akkor gyalog mentem és útközben megittam a Mártírok útján (Margit kőrüt) található számtalan vendéglátó helyek egyikén, egy két sört.
A Moszkva téri Gombában, ma azt hiszem játékterem, az volt a kényelmetlen, hogy nem lehetett leülni. Viszont törzsvendég voltam, méreg erős kávét főztek nekem és bármit megtehetettem.
(Meg is tettem)
2-3 esetleg 4 ilyen méreg erős kávét ittam meg, bele öntve a fél deci rumot. Ez azért ütös koktél, bárki kipróbálhatja. Portoriconak hívták a rumot, 60 fokos volt.És olcsó, mert a Gomba olcsó hely volt.
Ám üzemzavarok mindig lehetnek, egyik este előbb elfogyott a pénzem. Amint azon morfondíroztam, hogy miből fogok aznap berúgni, észrevettem, hogy a velem szemben álló társaság egyik tagja lazán kidobta a brifkóját a pultra. Vastag brifkó volt. A fiatalember, mai szemmel fiatal, mert valójában idősebb lehetett valamivel nálam, feltűnően jól öltözött volt. Ebből is következtettem a pénztárca tartalmára.
Iszogattak beszélgettek. Én italomat feltűnő lassan fogyasztottam, az utolsó adag nehezen fogy. Esti terveimet, a szokásos berugást képzeletemben már összekötöttem a pénztárca sorsával.
És valóban, a fiatalemberek előbb távoztak, a brifkó maradt. Ilyenkor nincs idő gondolkodásra. Ősz volt vagy tavasz nem tudom. Hűvös, esős idő volt.
A pénztárcát, tartalmát nem ismertem, kiskabátomon belül, a hónom alá szorítottam és gyors léptekkel elindultam kifelé.
A Moszkva tér közepén jártam, mikor utolértek. Viszamehettek a Gombába és valaki nyílván látta, valószínüleg a személyzet egyik tagja, hogy hová lett a tárca. Ha két társa le nem fogja a tulajt, lehet hogy ott helyben nyomorékra rugdos.
Régi történet, nem is tudom miről jutott eszembe.
Most mikor minden összekuszálódni látszik körülöttünk.
Mikor az összes politikusi szózatok valóság tartalma kezd megvilágosodni előttünk. Gondoljunk egy percre a Rendszerváltás idejének diadalmas perceire.
Történelmileg valóban csak percekről volt szó.
Sok mindenkinek, mindenféle vágyai kerültek felszínre. De a túlnyomó többség egy békés, gyarapodó, harmonikus társadalmat képzelt maga elé.
Lelkesedtünk, sokan gyűlésekre, tüntetésekre jártunk. A szónokok beszédei, annyi év után, végre őszintének, “hitelesnek” hangzottak.
Hittünk egy Új Magyarországban, ahol különösebb társadalmi feszültségek, elvakultan egymásnak feszülő politikai erők, békétlenségek nem lesznek.
Ahol a felemelkedés a legkülönbözőbb társadalmi rétegeket egyaránt érinti a legszegényebbektől a jobb sorban levőkig.
Az én korosztályomnak eddig a Rendszerváltás volt a legnagyobb, legfelemelőbb politikai-történelmi élménye. Most már inkább úgy mondanám tapasztalata.
Az álmok helyett, pár évi békés fejlődés után jött a válság, minden jel szerint hosszú fájdalmas lesz.
Viharokkal, polgárháborús hangulattal.
Olvashattuk a történelem könyvekben, ismerhettük azt az ingát, hullámvasutat, ami a múló időt jelzi. Azt hittük, most egy olyan korszak következik amikor csend lesz, béke, nyugalom.
Nem akarok most politizálni, megteszem elég gyakran.
Csak vágyaimat temetem. Álmaink bizonyosan hosszabb időre a semmibe vesztek.
Most a túlélés korszaka következik.
Tegnap volt orvosnál. Le kell vágni a lábát. A jobbik lábát.
Ez a kifejezés a “jobbik lábát” némi magyarázatra szorul. A rosszabbik lábát kisgyerekkora óta nem tudta használni, csak ha egy speciális szerkezetet, amit egyénre szabva készítettek, rögzitett hozzá. A jobbik lába, ami véletlenül a jobb lába volt, illetve még megvan, kitűnöen tudta használni.
Ezt a lábát, amit még úgy ahogy most is tud használni, ezt kell levágni. Cukorbetegeknek, nagy dohányosoknak vagy más okból érelmeszesedésben szenvedőknek szokott ez a sors jutni. Előszőr csak furcsa érzéseket érez a lábában. Hidegségérzés, apró görcsök, nehezen gyógyuló sebek. Aztán a láb el kezd üszkösödni. Ekkor már feltétlenül orvoshoz megy a beteg. Az orvos hümmög, gyógyszert, de méginkább infuziós kúrát ajánl. Infúzióban hatásosabb.
Befekszik két hétre a kórházba. 10 adag egy infúziós kúra. Szombat-Vasárnap természetesen nincs infúzió.
Hogy van? – kérdi a doktor.
Köszönöm jól. – mit lehet erre válaszolni. Mindketten ugyanarra gondolnak, de egyik sem hozza szóba. Meddig lehet húzni, mikor jön el az a pillanat, amikor le kell vágni a lábat.
Előbb kellett volna jönni, teszi még hozzá fehér köpenye minden tekintélyével. Bíztató, de mégis sokat sejtető ábrázattal.
Előbb kellett volna jönni. Hiszen tudta. Tudta évek óta. De egy kis éjszakai zsibbadás, apró görcsök. Remélte, hogy nem arról van szó. Érszükület, meszesedés. Még ha eszébe jutott is megborzongott. Ma már nincs min megborzongania. Érszükület, meszesedés. Megmondták egyenesen. Előbb-utóbb le kell vágni. Reméljük utóbb. Addig is mindent megteszünk. A gyógyszert pontosan kell szedni, félévenként infúziós kúra. Rendszeres műszeres vizsgálatok. Aztán majd meglátjuk. – Hangzott a verdikt.
Ezután nem szívok el napi 10 cigarettánál többet, határozta el. Megmondta az orvosnak is. Leszokni teljesen nem tud. 40 év 2-3 pakli cigaretta után ez is komoly teljesítmény gondolta. Az orvos a sokat tapasztalt emberek mosolyával csak ingatta a fejét: Legjobb lenne ha teljesen leszokna. De Ön tudja! Úgyis már késő, járt a fejében. Meg talán számit az is, ha nem 50-60 szálat szív el, csak tízet. Lehet fél lábbal is élni. Biztos nehéz, de már annyi nehéz helyzeten úrrá lett. Abból a tízből nem tud engedni. Minden percben, minden sejtje kívánta a nikotint. Próbálta többször abbahagyni, soh’se ment.
Járta a rendelőket. Időben befeküdt a kórházba. A munkahelye olyan volt, hogy táppénzre nem mehetett. A szabadságát használta fel a kezelésekre. A görcsök nem múltak, a zsibbadás sem. Sőt rosszabbodtak. A járás is egyre nehezebb volt. Az elüszkösödött lába fájt. Már csak két számmal nagyobb cipőt tudott használni.A sebek nem gyógyultak, kötözni, kenegetni kellett a lábfejét, mert állandóan nedvedzett.
Tegnap volt az orvosnál. A Főorvos Úr sokáig nézegette a lábát, a legújabb leleteket. Még egy kollégáját is odahívta.
Amikor kettesben maradtak a vizsgálóban, csak annyit kérdezett: Szerdán ráér?
Jó szívű, lelkiismeretes orvos volt, de a stílusában volt valami szarkasztikus. Hírtelen nem tudta míről van szó. Rossz érzései voltak, de reménykedett. Nem válaszolt. Az orvos megismételte: Szerdán ráér?
I-i-igen. Hangzott a válasz. Kicsit forgott körülötte a világ, ültében elszédült. Az orvosnak kellett elkapnia, mert le akart esni a székről.
Szerdán? kérdezte, miután megitta a pohár vizet.
Nézze: Egy hét ide vagy oda nem számít, ha akarja legyen jövő Hétfő.
Öregasszony volt már. Idén töltötte be a hetvenet. Volt egy pici nyugdíja, abból éldegélt. Egy földszinti lakásban lakott egy nagy bérházban. Pár emberrel köszönő viszonyban volt, de nem járt be senkihez. Hozzá is csak ritkán csengettek be.
A másik lakó a földszinten egy részeges öreg volt. Fiúk, lányok vegyesen jártak hozzá. Fiatalok. Nem tudta, mit esznek rajta. Valószinüleg megfizette vagy itatta őket. Néha nagyon hangosak voltak. Főleg, ha többen voltak. Szólt a zene, felváltva jártak ki italért a sarkon levő éjjel-nappaliba.
A liftajtó egész nap döngött, néha még hajnalban is. Megszokta már. Tévét keveset nézett. Rádiót hallgatott. Klasszikusokat.
Minden másnap járt ki vásárolni. A zsemle másnaposan sem volt rosszabb, mint frissen. Hétfő-Szerda-Péntek. Felvágott, tej, valami édesség. Főzni csak szombaton főzött. A vasárnapi mise után ette meg az “ünnepi ebédet. Kis csirkehús-leves, néha rántott hús rizzsel. Pörkölt. Ilyenkor rávette magát és galuskát csinált. Babrás, de nagyon szerette.
Öccse 5 éve halt meg, ritkán találkoztak azelőtt is. Szabolcs messze van. Imre sose nősült meg. Maradt ugyan utána egy asszony, akinek a gyerekét közösen nevelték fel. De így, hogy ritkán találkoztak, meg nem is vér szerinti rokon, azzal is megszűnt a kapcsolat.
Egy hónapban egyszer találkoztak a volt kollégák. Nem voltak már sokan. A kéziipari szövetkezet rég átalakult, egy olasz vette meg a céget. Avval kezdte, hogy mindenkit kirúgott. Azóta találkoznak minden hónap első Vasárnapján délután.
Habos kávét ivott és megevett egy krémest. Mindenki a családról beszélt, a gyerekekről. Az özvegyek a “párjukról”. Születésnapokról, házassági évfordulókról, nyaralásról, utazásról. Ő csendben ült a sarokban, mosolygott, bólogatott. Mindig ilyen csendes volt, világéletében. Mit is mondhatott volna. Öreglány volt, nem sok minden történt az életében. Azelőtt se, most meg még annyira sem.
Néhány férfi volt csak az életében. Egyszeri vagy rövid kalandok voltak csupán. Vagy a férfinak nem smakkolt valami, vagy neki a férfi. Tudott vigyázni, teherbe is csak egyszer esett. “Egy böszörményi lány nem eshet teherbe.” Bár anyja fiatalon meghalt, mindig ez a mondat visszhangzott az fülébe.
Mégis megesett. Abortusz eszébe se jutott. Náluk ez nem volt szokás. A férfi már hét határon túl járt, mikor észrevette, hogy valami nem stimmel. Életében először járt nőgyógyásznál. Kicsit szégyenkezett. Azelőtt még az anyja előtt se vetkőzött le. Otthon, egyedül is csak sötétben.
A nőgyógyász közölte, amit úgy is tudott. 10 hetes terhes volt. Amit az élet adott feladatot, azt végre kell hajtani – gondolta. Mindig így volt ez. Paraszt ősei sem éltek máshogy. El kell végezni a munkát, a feladatot, amit a sors előtálalt. Kicsit örült azért. Ezentúl nem a más gyerekét kell cirógatni, dédelgetni, van neki sajátja. Örült annak is, hogy szülei már nem élnek. Mit szólnának hozzá. Egy lány. Szégyen. Még ha negyvenkét éves is.
Korán bölcsibe adta, kellett menni dolgozni. Egy fizetésből, még ha jól is keresett, nem könnyű eltartani egy kisfiút. Hol ruha kell, hol cipő. Édesség, játék, néha egy cirkuszjegy.
Aranyos gyerek volt, csendes. A bölcsit is jól bírta, óvodába meg egyenesen imádott járni. A dadusok, óvónénik oda voltak érte. A gyerek “apja” nem tudott semmit. Amúgy is nős volt, milyen apja lett volna, aki titokban látogatja a fiát, mint más a szeretőjét?
Attól fogva férfire rá se nézett. Volt neki saját élete. A gyerek kitöltötte minden anyai vágyát, ösztönét. A munka, a háztartás vezetése pedig az idejét.
Épp az iskolába mentek beiratkozni. A kisfiú boldog volt: “Iszkolász leszek” – mondogatta már hetek óta. A út túloldalán már látszott az iskola épülete, mosolygott Józsika: “Iszkola! Ott az iszkola. Oda megyünk.” Kicsit selypített. Ekkor történt a baj. Egy motorkerékpáros felszaladt a járdára és eltalálta Józsikát. Mentők, Rendőrség, sziréna, bámészkodó tömeg. Ennyi maradt meg benne. Meg a rémület: Mi lesz Józsikával. Az asszonynak semmi baja nem esett. Józsika hetekig kórházban volt. Törései szépen gyógyultak, már járni tanult újra. Kezét, lábát ügyesen mozgatta. Étvágya volt, evett, ivott. Az orvosok biztatták, de érezte, hogy valamit titkolnak előtte. És minden javulás ellenére, Józsika is nagyon megváltozott. Valahogy furcsán viselkedett. Nem nézett a szemébe. Egyszer azt kérdezte tőle: “Ki vagy Te?”
– Mikor vihetem haza doktor úr?
– Nem kell elsietni. – volt a szűkszavú válasz.
Aggódni kezdett. Egyszer késő este tudott csak bemenni látogatóba, mikor már elcsendesedett az osztály. Józsika édesen szunyókált az ágyában. Megsimogatta a fejét és mikor felébredt így szólította, hogy kicsit jókedvre gerjessze.
– Nemsokára megyünk iskolába.
– Mi az, hogy “iszkola? – kérdezte Józsika.
Ekkor megrémült. Tanúja volt a jelenetnek az ügyeletes orvosnő. Kiment a szobából és csak annyit mondott: Kérem mielőtt elmenne, jöjjön be a szobámba.
Felkavarta a doktornővel folytatott beszélgetés. Józsika egyelőre semmiképp sem mehet iskolába. Kívülről nem látható súlyos agyi sérülése van. Ki kell várni legalább ezt az egy évet, de kicsi az esély a javulásra. Legjobb helye lenne egy fogyatékosok intézetében. Egy egyedül álló anya, aligha tudja vállalni a gondozását.
De ő csak kihozta a kórházból. Egy évig szenvedett vele, akkor járt le a táppénz. Javulás nem következett be, sőt romlott Józsika állapota. Újra etetni kellett. Később már bepisilt, bekakilt. Beszélni teljesen elfelejtett. Mutogatással közölte a kívánságait. Sokat sírt.
Nem volt mit tenni. Keresett neki egy egyházi intézetet ahol befogadták. Mégis csak jobb, mint az állami! – gondolta. Attól fogva meg kellett erőltetnie magát, hogy egy kisgyerekre visszamosolyogjon. Pár év múlva kapott egy táviratot, hogy Józsika meghalt.
Ha kívánja eltemettetik.
Kívánta.
Kamaszkoromban nekem ez volt az élvezetek csúcsa. 30 Ft. körül volt. Egy magyar cigi, ma már nem is létező márkák, 4-5-6 Ft. volt.
Valahonnan pénzt szereztem, sokszor loptam is anyám táskájából vagy iskolaszerekre kértem, amire nem volt szükségem, sosem ellenőrízték, hogy megvettem-e. Máskor levittem a tejesüvegeket, azért “sok” pénzt adtak.
Külföldi cigarettát nem lehetett akárhol venni, voltak kijelölt “Trafik”-ok, hivatalosan dohánybolt volt a neve. Előkelőbb vendéglátóhelyeken is árulták őket. Máshol csak magyar cigaretta volt vagy “baráti országokból” származó import. Kuba, Egyiptom, Bulgária. Szovjet cigaretta, pedig a “legfőbb” barát a Szovjetunió volt, nem nagyon volt. Be lehetett szerezni ugyan, de közönséges trafikban nem tartottak. Méreg erősek voltak.
A harmadik fő lelőhelye a “nyugati” cigarettáknak a maszek trafikok voltak. Ez csempészárú volt és általában “pult alatt” árulták. De ne gondolja senki, hogy a határon át csempészték. Voltak kijelölt boltok, ahol valutáért vásárolhatott az, akinek “hivatalos” valutája volt. Ezek voltak a “diplomata bolt”-ok.
A – mondjuk arab ország – “diplomatája, vagy valaki aki engedéllyel hozta haza külföldön keresett jövedelmét, besétált egy sporttáskával a Váci utcai boltba és telerakatta Marlboroval, Kenttel, stb. Aztán elment a megbízható maszek ismerőséhez és leadta az árut. Gondolom jól keresett rajta mindkettőjük.
Ott tartottam, hogy egy ilyen ünnepnapon, mikor megvolt a pénz és az elhatározás, gondosan felöltöztem, szertartásosan lesétáltam a Moszkva téri gombába. Annak az egyik vége trafik volt. Alapos mérlegelés és kirakatnézegetés után megvásároltam a “nemes bagó”-t.
Minden ismerősöm ezen röhögött, hogy a nyugati cigarettákat “nemes bagó”-nak hívtam.
Nem tartott soká az élvezet, egész este, boldog-boldogtalannak azt kinálgattam. Jó ha nekem a 20 szálból 6-8 szál jutott. De grófnak éreztem magam
Zuroff Úr bravurt alkotott.
Egy minden valószínűség szerint háborús bűnöket elkövetett személy, dr. Képíró Sándor, egykori csendőr százados, ma meghalt.
Egy nagyon gyenge jogi alapokon álló vád alapján, a Magyar Bíróság ártatlannak ítélte meg, a vád alapját képező bűncselekményekben.
Egy öregember meghalt. Hős született.
Innen az Erzsébetvárosból is gratulálok Efrájim Zuroff Úrnak.
nagydiofa 